Századok – 1942

Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218

TÖRTÉNETI IRODALOM 2(223 Az opera ügyét két olyan egyéniség szolgálta, akik nevüket az általános magyar színészettörténetbe is beírták: Sehodelné és Erkel Ferenc. „Sehodelné a műsor támasza", olvassuk róla, s ő valóban sokat tett a pesti magyar színház népszerűsítéséért, mert szép hangjának kedvéért az is betért ide, aki nem értett magyarul. Sokkal kétségbevonhatatlanabb érdemei vannak azonban a magyar művelődés terén Erkel Ferencnek. Arcképe méltón sorakozik P.-né szép igazgató-jellemzései mellé s a róla szóló hosszú oldalak, itt és a könyv további fejezeteiben, igaz örömet szerezhetnek minden olvasójuknak. Az első korszak műsorában még igen sok a német fércmű és a francia rémdráma. Mellettük feltűnik már Seribe is. A német remekírók színrekerülnek, mert Schiller, Lessing jó szerepdarabokat írtak. Goethe csak a következő periódusban szólal meg magyarul, de klasszicitása ekkor is idegen a mi színészeinknek. Annál jobban megfelel a magyar vérmérsékletnek Shakespeare. Száz éven keresztül bálványoztuk Shakespearet, sebben — bár a szerző egv kissé idegenkedik ettől a kultusztól — nincs semmi érthetetlen. Nem azért kívántuk látni, mert Tieck vagy Laube rákaptak, mert Egressy erőszakolta, vágy mert egyes becsvágyó színigazgatóink érdemet akartak szerezni maguknak a külföld előtt, hanem mert a renaissancenak, ennek a szép és szabad kornak a szelleme érthetőbb számunkra a francia barokk ütemre vonagló szenvedélyeinél vagy Goethe siránkozásánál és pózba dermedt szépségideáljánál. A hazai műsor nagy sikere a népszínmű, nagy nyeresége Szigligeti. 0 is egyik tagja annak a kisnemesi körnek, amely nem tudott más lenni, mint magyar. Darabjaiban sokat vett a közelebbi és a távolabbi Nyugattól, de mire a színpadra kerültek, már hazai szellem fűtötte őket. Szigligeti az első színműírónk, aki gyakorlati színházi szakember is, az első „rutinos" magyar szerző. Szíve és képzelete sohasem szakadt el a Nemzeti Színház lehetőségeitől és nyereségvágy sohasem hajtotta tollát. Egyre nagyobb teret nyerő munkássága hidalja át a szakadékot a színház harmadik életszakaszához, amely „Az új szervezet kialakulása" címen huszonegy esztendőt zár magába. 1837 és 1873 között negyven év sem telt el, de a világ olyan nagyot fordult közben, hogy a negyvenes évek eszményei mankós aggastyánokká váltak a hatvanas évek végére. P.-né a szervezet szempontjából osztályozza anyagát, s a változás így is szembetűnő. Talán még élesebben különül el egymástól a két kor, ha azt látjuk, hogy az elsőben Földváryék, a másodikban a főúri Comité a színház mecénásai, ha az első reprezentatív alakítóinak Lendvayt és Egressyt, a másodikénak Szerdahelyi Kálmánt és Prielle Cornéliát tekintjük; vagy egyszerűen azt mondjuk: Világos előtt és Világos után. A megváltozott viszonyok korántsem jelentették a színház hanyatlását. A szegénység olyan gond volt, amely a megnyitás napjától fogva post equitem sedet, s ez a hatvanas évek fejedelmi dotációjával legföljebb csak enyhült. A főúri Comité pedig, ez az