Századok – 1942

Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218

TÖRTÉNETI IRODALOM 2(221 múlva újra: „Egressy játékában ma igen sok kifejezés volt. ö e szerepet eleitől kezdve híven fogta fel s e mellett kell maradnia",1 bár ezúttal megjegyzi, hogy nem volt eléggé könnyed. Mindez Széchenyi elfogultságára enged következtetni, s megnyugodhatunk abban, hogy az előadás és Egressy játéka legalább is középeurópai színvonalon mozgott . Egressy Gábor élete messze benyúlik még a második, 1851-től 73-ig terjedő periódusba is, de ez az első korszak az, amelyben ifjúsága férfikorrá érik és amelynek eszmevilágától sohasem tud elszakadni. Százötven esztendő magyar szinészettörténetének ő a legismertebb és legragyogóbb egyénisége, P.-né azonban mint férfit és mint színészt egyaránt méltatlannak. ítéli az eddigi általános elismerésre. Milyen ember volt hát Egressy? Kétségtelen, hogy nem kellemes és nem alkalmazkodó. De a magyar örökkévalóság szempontjából, amely nevét őrzi, közömbös, hogy miként hajolt meg fegyelmi szabályok előtt. Egressy elvi alapja megtámadhatatlan, amikor a drámai tagok nagyobb megbecsüléséért küzd. Legfeljebb a módot érheti kifogás. Önző volt, erőszakos és mérhetetlenül hiú, derül ki róla a könyv további lapjain. Azt természetesen eddig sem képzeltük, hogy a magyar ugar annyi veszekedő politikusa, haszonleső prókátora és primadonnásködó közéleti férfia közé az Ég egyetlen makulátlan jellemet engedett alászállni, éppen a Nemzeti Színház színpadára . . . Egressy puritán erkölcsű férfiember, végtelen szorgalmú munkás és rajongó lelkű művész volt, e kiváló tulajdonságai mellett pedig önző, erőszakos és hiú. A hazafiság kérdését is tárgyal j 11 к meg nyíltan. A szabadságharc idején — sajnos — nem ő volt az egyetlen, akinek „számára színházzá változik az utca" s az összeomlás idején sem csupán az ő lelke törik meg. Mindenesetre szebb lett volna, ha öngyilkos lesz hazája romjain, de hát ezt nem tette. De vájjon rá nem vonatkoztathatjuk-e a kor történetírójának szavait: „A sok emberi gyöngeség, amit a harc alatt tapasztalt, lerántott minden díszt a történtekről a fáradt lélek előtt"?2 Képzeljük magunkat a színész helyébe, aki egy alacsony kultúrájú állam szegényes környezetében nyomorog, család és színpad nélkül, a kisembert, aki tudja, hogy számára nem jön külső segítség, s aki, ha elgondolkozik, észreveszi, hogy gondolatai ösvénye „egy tömkelegbe vezet, hol elveszti magát a lélek s a kivezető utat meg nem találja".3 Egressy tehát feladta a detronizációs törvényt, hazakéredzkedett, és ami kémjelentést kértek tőle (ugyan mit tudhatott? kiről? és a puszta visszatérhetésen kívül, kapott-e érte valamit?), megadta. Tette bizony nem volt 1 Uo. "253. I. — V. ö. Eerenczi Zoltán: A kolozsvári színészet, 351. 1.: ,,. . . 1842-ig Egressy és Fáncsy voltak a közönség kedvencei, de megosztva : amazt a férfiak, ezt a nők kedvelték. Ez évben Egressy teljes győzelmet aratott; az elsőséget kivívta magának még a kolozsvári hölgyek előtt is, mint Bolingbroke („Egy pohár víz.")." 2 Hajnal István: A Kossuth-emigráció Törökországban, 21. 1. 3 Egressy Gábor Törökországi Naplója (Pest 1851), 43. 1.