Századok – 1942

Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218

220 TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ kritikai szellemének kellett jönnie, hogy szerencsés átértékeléssel igazságot szolgáltasson emlékének. Az igazgatás ügyeit kedvvel és elmélyedéssel magyarázza a szerző, kevesebb megértést tanúsít a színészek iránt. Társadalomtörténeti áttekintése ezúttal nem elég alapos ahhoz, hogy e református papfiak és tógátusok magatartásában észrevegye a szegény nemesség önérzetét, feltörekvését, szerepelni vágyását. Ezért nem érti riieg azt a viszonyt sem, amelyben Egressyék Schodelnéval állottak. „Idegennek tekintették, pedig csak nevében volt idegen. Kolozsvárott született, tökéletesen beszélt magyarul, s magyar volt érzésben is" — írja róla. Holott e tisztes családokból sarjadt férfiaknak idegen volt a kolozsvári szolgáló törvénytelen leánya; a nemeseknek az a kör, ahol a gyermekeket adják-veszik — csináljon belőle valamit, aki akar; a debreceni, sárospataki diákoknak az a kultúra, amit ez a rideg sorsú asszony külföldön magára szedett. A Nemzeti Színház első gárdája nagyon zárt egység még. Egymás között élnek, közös a műveltségük, azonosak az eszményeik. Egész világuk a színpad, írókkal még barátkoznak, de polgári személy már alig elegyedhetik közéjük. Egymás között házasodnak, még apróbb botrányaik is egymás között, ugyanazon kisnemesi horizont alatt vibarzanak el s csak ritka kivétel — mindig asszony az, aki kilép a körből. Eletük látszólagos kicsinyessége így magától értetődően jelenti nagy értéküket: magyarok. Művészetüket P.-né nem veszi sokba. Az igazság kemény keresése közben eljut az átértékelés szükségességének belátásához, de ezúttal az átértékelés leértékeléssé válik. Vájjon miért? Nagyrészt új anyaggal dolgozik, s az újdonság megbecsülése mindannyiunk közös emberi vonása. Az akták az ügyvitel sok belső küzdelméről adnak számot, méltatlankodnak hanyagság, civakodások miatt. Minderről az egykorú sajtó nem tudott, vagy nem ezt tudta. A szerző feltétlenül az aktáknak ad igazat, pedig ha igazgatósági panaszok alapján ítélnénk meg a színházakat, ugyan furcsa társaságnak nézhetnénk a legfényesebb együttest is, s aligha a legkiválóbbak részesülnének dicséretben jó magukviselete miatt. Használta Széchenyi Naplóit is, aki nem becsülte sokra színészeinket, s leírta e nevezetes sorokat: „Egressy als Bolimbrooke — en pretention und lächerlich. — Das Ganze miserabel." Ez nagyon lesujtóan hangzanék, ha nem írta volna Vörösmarty ugyanerről az alakításról: „Az előadás a legösszevágóbb, sőt összehangzóbb volt, melyet magyar színpadon eddigelé láttunk. Egressy (Bolingbroke) és Laborfalvi Róza (Malborough hercegnő) játékaikat túlzás nélkül mesterinek lehet mondani, mind szavalat, mind mimika tekintetében, ha a játék elején kevés ideig tartó s talán a zaj miatt nem eléggé érthető beszédét kivesszük. Rózsa játékát gőg, méltóság, fondor nyájasság bélyegezék, míg Egressyében fesztelenség, könnyűség, s a leverhetlenségnek acélidegzete tűntek elő . . . E választás Egressynek, ki ma jutalomjátékát adta, becsületére válik."1 S hogy még tévedés se foroghasson fenn, egy hónap 1 Vörösmarty Összes Munkái. Rendezte és jegyzetekkel kísért-e Gyulai Pál. VII. k. (Budapest 1885), 249—50. 1.