Századok – 1942
Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218
TÖRTÉNETI IRODALOM 2(219 tárgyához, számos új vonással gyarapítja színészettörténetünknek Kelemenékről rajzolt képét. így kiemeli az első hazai színtársulat tipikusan magyar jellegzetességét: jogilag tökéletes alkotás volt, pénz akadna, tehetség is, csak a gyakorlati vezető hiányzik, aki ért a rend fenntartásához és a büszke nemeseket a cél érdekében fegyelmezi. Csak most vált bizonyítottá a már Bayertől táplált gyanú,1 hogy Seliy felsőbb megbízásra züllesztette szét a társulatot. Az első hazai műsor gyermekes tapogatódzása a német Témdrámák és a — rossz — német szövegből átültetett Shakespeare-darabok körül szintén érthetővé válik, ha P.-né szemével látjuk az előadást: a magyar alakító a németté torzított, onnan magyarra fordított Learben már nem az angol, vagy a német hőst látja, ő a címnek megfelelően, valóban Szabolcs vezér, „megalkotja a színpadon a magyar hős alakját". Ez a gondolatsor tovább is fűzhető: éppen, mert a magyar színész szerepeiben is mindig az marad, fontos, hogy valóban magyar legyen, ne pedig fajában és szellemében idegen, és ezért jelent számunkra mindenkor nagyobb értéket pl. Szentpétery, Szacsvay a legkitűnőbb kozmopolita alakítónál. A Pesti Magyar Színház 1837 augusztusában, Bajzával az élén nyílt meg, mögötte pedig az alapító megyei urak állottak. Az igazgató személyének kiválasztása szerencsés volt, hanem azért a gyakorlat hiánya nagyon meglátszott, sok volt a kezdeti zökkenő. Egy azonban bizonyos: Bajza tudta, hogy mi az eszményi cél. Jó drámai színházat akart vezetni és nem ízlésén, tapintatán és tudásán múlott, hogy egy vegyesműfajú intézmény szakadt a nyakába. Az elvbe még csak belenyugodott nagy nehezen, hogy üzleti szempontból szükség van az operára, de a gyakorlatban nem volt képes keresztülvinni olyan rendszabályokat, amelyeket szíve mélyén helytelenített. Távozása után az 1840-i országgyűlés átvette a színházat, akkor vált ez nevében is nemzetivé. 1842-ben a bukdácsoló színházat egy kis városi tisztviselőnek, Bartay Endrének adják bérbe s ő rövid két esztendő alatt virágzó műintézetté fejleszti. Bartay színházi pályafutásának méltatása egyike P.-né legszebb sorainak. Megértéssel, sőt tisztelettel nézi a zeneértő kisembert, aki tartaléktőkéjét a színház fellendítésébe öli; csodálja találékonyságát, amellyel a magyar drámairodalmat fellendíti, finom Ízlését, amely a Hunyadi László bemutatására ösztökélte; hálás Bartaynak, amiért megzenésíttette a Himnuszt és a Szózatot, és munkára serkentette Erkelt, nem féltve annak zsenijétől a maga vérszegényebb muzsikusi tehetségét. A kis színház azonban nem tudta visszafizetni bérlőjének a beléfektetett tőkét, a csakhamar intendássá lett Ráday nem fért össze vele, s így Bartaynak mennie kellett. Úgy ment, mint vagyonbukott igazgató. A sajtó Ráday mellett volt, így Bartay érdemeit szegénység mellett gyalázat is jutalmazta. Az első magyar színházi szakember sorsa az utókor szemében száz esztendőn keresztül a megvetettség volt s ez új feldolgozás nagy adatgazdagságának és 1 Bayer József : Schiller drámái hazánkban, 29. 1.
