Századok – 1942

Történeti irodalom - Eckhart Ferenc: A szentkorona eszme története. Ism.: Deér József. 201

202 TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ Ehhez az eredményhez azonban egyedül és kizárólagosan a történeti kutatás pozitív eszközei juttatták el a szerzőt. Egyrészt adatszerűen feltárni a magyar koronaeszme fejlődését, másrészt pedig megvizsgálni azt a viszonyt, melyben a magyar koronaeszme a nyugat- és középeurópai koronaeszmével áll: ez volt a feladat, melyet E. az emlékezetes 1931. évi vita óta sohasem tévesztett szem elől s amelyet most művében a hozzáférhető magyar forrásanyag hiánytalan kiaknázásával és a külföldi alkotmánytörténeti irodalom nyújtotta analógiák felhasználásával elvégzett. Ez az eredmény teljes mértékben igazolta E.-ot azokkal szemben, akik a vita során egyetlen új adatra sem tudtak hivatkozni s az azóta eltelt évtizedben is megmaradtak a régi tételek kényelmes ismétlésénél. De hű maradt E. e régi programmjához abban is, hogy a szentkoronaeszme történetének egészét tette vizsgálat tárgyává. Művének újabbkori fejezetei külön érdeklődésre tarthatnak számot, minthogy a koronagondolat alakulásának ez a szakasza mindeddig teljesen ismeretlen volt. A mű első fejezete az európai és a magyar koronaeszme antik és keresztény alapjait tárgyalja. A korona a korai középkorban egyrészt a királyi hatalom jelvénye, másrészt pedig annak jelképe. Rnnek megfelelően az első magyar irodalmi emlékekben, az intelmekben, a legendákban és a XI. századi Gesta Ungarorumban ,,a korona a királyi hatalom szimbóluma, a király jogainak összessége." Ahhoz, hogy a szentkoronaeszmét a magyar politikai és közjogi gondolkodás sajátosan magyar, nemzeti jellegű kifejezésének állíthassuk, először tisztába kell jönnünk az Európa-szerte jelentkező koronaeszme mibenlétével, annak a magyarral való egyezésével és különbségeivel. Timon Ákosnak annakidején német nyelvre lefordított magyar alkotmány- és jogtörténete éppen azért váltott ki külföldi bírálóiból egyhangú ellenmondást, mivel a koronatant magyar sajátságként tüntette fel és pedig a nélkül, hogy a többi európai nép koronaeszméjéről tudomást vett volna. E. a köz jogtörténeti irányzatnak ezt az évtizedes mulasztásait pótolja, midőn műve 2., majd 8. fejezetében a Nyugat- és Közép-Európában jelentkező koronaeszmét teszi vizsgálat tárgyává. Osak ennek eredményei alapján világosodhatott meg előtte a magyar korona-gondolatnak már az árpádkori királyi oklevelekben markánsan jelentkező egyéni, népi és nemzeti jellege. Kiderült, hogy a magyar korona-eszme színesebb, változatosabb és sokrétegűbb az általános európainál s szerepe is sokkal nagyobb az államéletben. A leglényegesebb eltérés abban jelentkezik, hogy míg Nyugaton a korona-fogalomban „a dologi elem volt túlnyomó, addig nálunk a személyes vonatkozás, a hűséggel való kapcsolat az erősebb" (54. I.). E különbségmagyarázatául E. nem a magyarság „közjogias gondolkozására", hanem „a magyar államszervezetnek a többiektől eltérő" jellegére, a királyi hatalom erőteljességére, vérségjogi indokoltságára és örökletes jellegére utal. „Az öröklés joga volt tehát a korona, a királyi hatalom alapja" (41. 1.). A magyar királyság az angol, francia, német stb. monarchiával ellentétben kezdettől fogva