Századok – 1942

Történeti irodalom - Mitteis; Heinrich: Der Staat des hohen Mittelalters. Ism.: Váczy Péter. 199

TÖRTÉNETI IRODALOM 2(199 csönzött, hanem a nagy frank uralkodókat vette példájául; vagy megyéinket kellene valamivel magánjogiasabbaknak felfognunk? Azonban nem hisszük, hogy ez az eset bekövetkezzék. W.-nál sokkal helyesebben foglalta össze Eckhart Ferenc az uralkodó összes közjogi és magánjogi jogosítványait a iurisdictio fogalmában (Ung. Jb. 9. 1929, 426. s köv. 1.). A iurisdictio azonban nem mundium, hiszen már nevében is közhatalmi funkcióra, jogszolgáltatásra utal. Végeredményben tehát úgy véljük, hogy a középkori alkotmányfejlődésben felismerheti a kutatás közjog és magánjog kisebb-nagyobbmérvű egybeolvadását, de bizonyára nem egyiknek teljes felszívódását a másikba. W. a nemzeti hiúságnak kedvező tétele szolgálatában elhanyagolja mindazoknak a nagy tudósoknak eredményeit, akik a római jog és kánonjog mélyreható befolyásáról világosítottak fel bennünket. Szellemesen és ügyesen felépített fejtegetései azt tagadják meg, amire a magunk részéről éppoly büszkék vagyunk, mint ősi jogunk elemeire: a jogban is továbbélő középkori keresztény örökségünket. Bónis György (Kolozsvár). Mitteis, Heinrich: Der Staat (les hohen Mittelalters. Grundlinien einer vergleichenden Verfassungsgeschichte des Lehnszeitalters. Weimar 1940. Hermann Böhlaus Nachfolger. 8° XII, 524 1. M. 1933-ban megjelent nagyjelentőségű jogtörténeti műve, a „Lehnrecht und Staatsgewalt", melyet e sorok írója ismertetett a ,,Századok"-ban (1938, 356.1.) a középkori államfejlődést csupán a hűbérjog szempontjából ismertette. Megértjük, ha a jeles szerző ezúttal kiegészítette kutatási területét és immár az egész középkori államfejlődésről kíván képet adni. A tárgyalt kor mindkét könyvben ugyanaz, a középkor első, körülbelül 1300-ig terjedő ideje, amelyet M. a „hűbériség kora" címen tár elénk. Talán helyesebb lett volna, ha az átmeneti időt, a Meroving-kort csupán bevezetésként vonja be fejtegetéseibe, hiszen ebben a korban — M. maga állítja — nem beszélhetünk még hűbériségről, legfeljebb az intézmény előfeltételeiről, előzményeiről. De ez végeredményben lényegtelen szerkesztési hiba. Űj könyve a „Lehnreeht und Staatsgewalt" című kötetétől leginkább abban tér el, hogy a merőben jogászi nézőpontok helyett mer már történeti módon látni és ábrázolni. Korábbi művében éppen a jogászi teljesítményt becsültük nagyra, gyönyörködtünk a finom jogi fogalmazásban, a fogalmak tisztázásában s egy másik jogászi erényben: a rendszerre való törekvésben. Fzek a vonások most is jellemzik a művet, de már nem kizárólagosan. M. készségesen elismeri, hogy a történet alakul sokféle, gazdasági és társadalmi tényező hatása alatt és hogy a jogtörténetet sem irányítja pusztán a jog rejtett dialektikája. Ezért új könyve igazi történetírói ábrázolás, vagy helyesebben annak a jogásznak az alkotása, aki már szűknek érzi szakjának határait. A források és az irodalom kitűnő ismerete, a rövid, áttekinthető