Századok – 1942
Történeti irodalom - Malaschofsky; Alfred: Einflüsse des Hirtenlebens auf die Entwicklung von Volk und Staat in Rumänien. Ism.: Elekes Lajos. 100
102 TÖRTÉN KTI IRODALOM 102 változásáról pedig úgy véli, hogy az éppen a román álláspontot erősíti: a vlaeh kifejezés, amely eredetileg a románfajúak jelölésére szolgált, nem kaphatott volna általános, „pásztor" értelmet, ha az ilyen foglalkozású, így nevezett elemek közt a románok túlnyomó többségben nem lettek volna. Feledi, hogy ez az érvelés legfeljebb a vlaeh név jelentésváltozásának kezdeti időszakára nézve állhat meg, az pedig nyilván jóval korábban volt, mint ahogy a vlachok az Északi-Kárpátokban szerepelni kezdenek. A középkor végén már teljesen kialakult ez a szóhasználat, s a vlachok első szerepléseikor gyakran illettek ezzel a névvel kétségkívül nemromán népi elemeket is. Semmiképen sem helyes tehát az a feltevés, hogy a XVI. században az egész északi hegyvidéket elárasztó vlaeh tömegben mindig románok keresendők; a részletes kutatás itt éppúgy ellenkező eredményre vezet, mint az újkor elején Magyarország más részein felbukkanó, s tekintélyes részükben török elől menekülő balkáni szlávokból összeverődött „vlachok" esetében. Igaz, hogy a román szakirodalom helynevek tömegét vonultatja fel annak igazolására, hogy az Északi-Kárpátok vlachjai románfajúak voltak, legalább is románul beszéltek, azonban a magyar kutatások több konkrét esettel kapcsolatban kimutatták, hogy ezeket az állításokat nagyon óvatosan kell kezelni és semmiesetre sem szabad annyira készpénznek venni, mint M. teszi. A pásztorkodás másik főformáját, az erdélyi hegyek s a környező síkságok közt szokásos legelővá'togatást illetőleg teljesen a román szakirodalom alapján állva, felteszi, hogy ez a gazdálkodási forma már a magyar honfoglalás idején megvolt, — szerinte a legrégibb magyar források románokat említenek a Tisza síkságán (!) — noha „jobb" adatok, mint írja, csak a XV. századtól kezdve állanak rendelkezésünkre. A valóság, amit a rendelkezésre álló forrásanyagból világosan megállapíthatunk, az, hogy a románság csak a középkor vége felé vert gyökeret Erdélyben, korábban tehát itteni kétlegelős gazdálkodásának kialakult formájáról sem lehet szó. A forrásokból kinyomozható, későbbi állapotban a nyári legelők négy nagy centrum körül sűrűsödnek, többé-kevésbbé szoros kapcsolatban a környező síkságokon fekvő téli legelőterületekkel. Ez utóbbiak nagy ívben övezik a Kárpátokat s főleg délkeleti irányban nyúlnak messze. A téli és nvári legelők közt bonyolult úthálózat fejlődött ki, amelyen évről-évre megismétlődött a nyájak hatalmas vándorútja. A szebenvidéki Kárpátoktól Oltenia, Besszarábia, Dobrudzsa síkságaira hajtották az állatokat, a brassókörnyéki hegyekből a Prut és Dâmbovita közti alacsony vidékre, a Cáliman-hegységből Moldvába vagy a Szamos-völgybe, a hátszegvidéki hegyekből s a Temes forrásainak tájáról pedig a teinesi síkságra. Ez a berendezkedés a település intenzíválódása, s az államhatárok legújabbkori megmerevedése következtében fokozatosan felbomlott, addig azonban igen nagy jelentősége volt, amit M. XVIII. századi vámjegyzékek adataival próbál érzékeltetni: 1786-ban például félmillió juhot hajtottak Erdélyből Oláhországba, nem számítva az egyéb marhákat s a vám megkerülésével kijuttatott állatokat. Természetes szerinte, hogy e rendszer
