Századok – 1942

Történeti irodalom - Joó Tibor: Magyar nacionalizmus. Ism.: Baráth Tibor. 88

92 TÖRTÉN KTI IRODALOM 92 inkább kell figyelnie. Persze, aki publicisztikai célt tűz maga elé, annak a másik oldal fontosabb lehet. Azt sem írhatjuk alá, hogy az új nacionalizmus „visszahatásként lángolt fel IL József németesítő törekvéseire" (26., 182. 1.). II. József híres nyelvrendelete, mely itt elsősorban tekintetbe veendő, 1784-ben kelt. Az újkori nacionalizmus elterjedése viszont ekkor már javában folyt s Bessenyei 1778-ban megírt „Magyarság" című röpiratában, amit a szerző említ, már elég világosan kifejezésre jutott. Különben is, lia nem lettünk volna már átitatva az újkori nacionalizmus akkori fokától, hanem a szerző régi magyar nemzetfogalma szerint a nyelv-faj komplexum iránt teljesen érzéketlenek lettünk volna, akkor a germanizálásnak nem is tudtunk volna ezen a síkon ellenszegülni, hanem benne kizárólag alkotmányjogi sérelmet láttunk volna. II. József németesítő törekvése nem okként felfogható cselekedet, ami reakciót szülhet, hanem csak „alkalom" volt meglévő érzések világosabb kifejezésére. Különben más helyen J. is azt mondja, hogy az új nacionalizmus nem visszahatás eredménye (189. 1.). Ha így áll is a dolog, mégsem mondhatjuk, hogy az 1790/91. évi országgyűlés „alapelve" a nyelvi asszimiláció gondolata (190. 1.). Ennek az országgyűlésnek alapelve a társadalmi szerződés gondolata és a vele kapcsolatos szabadság-egyenlőség tan, amit az egykorú röpiratok százával igazolnak és amit megírt már Concha Győző és Mályusz Elemér is. A szerző később e tekintetben is megcáfolja önmagát, állítván, hogy „a legtúlzóbb magyar soviniszta sem gondolt ekkor komolyan az asszimilációra" (196.1.). Viszont a pax kungarica és a gens hungarica már ekkor véget ért, nem pedig 1848-ban (230. 1.). Hibáztatjuk, hogy a könyvben a felvilágosodás, a romantika és a liberalizmus korában élő magyar nacionalizmus fejtegetése hiányos és összefolyó. De ez abban leli magyarázatát, hogy számbelileg gazdag irodalmunkban nincs könyv, amely itt világos utat mutatna. Itt, mint a szerző helyesen mutat rá (342. 1.), eredeti kutatásokat kell végezni. Talán ezzel magyarázható az az aránytalanság is, hogy amíg Széchenyi Istvánnal több mint egy íven keresztül foglalkozik (212—230. 1.), addig Keményre, Eötvösre és Deákra együttvéve is csak pár lapot juttat (231—237. I.), noha Eötvös „a nemzet eszméjére vonatkozó egész irodalomban a legmélyebb filozófiájú és legmagasabb szempontú" író (231. 1.). Bizonyára ennek tulajdonítható, hogy — a szerző szerint — 1867 után „a magyar nacionalizmus történetéről vajmi keveset mondhatunk. Ettől kezdve csak nemzetiségi kérdés van. Nacionalizmusunk nem fejlődik, megmerevül" (237. I.). Ezt sem írhatjuk alá, hiszen a századfordulótól kezdve ismét nagy irodalma van a magyar nacionalizmüsnak éppen a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban, amikor a nyugatos, wilsoni, turáni, fajvédő és nemzetiszocialista eszmék egymásután érintik szellőjükkel a magyar gondolkodást. Ez utóbbi kérdésnek „rövid úton való elintézése" (v. ö. 57. 1. is), úgy látszik, abból a „nemes értelemben vett publicisztikai célzatból" (344. 1.) történik, amely minden áron a régi