Századok – 1942

Történeti irodalom - Joó Tibor: Magyar nacionalizmus. Ism.: Baráth Tibor. 88

TÖ HT É N ETI I no D AI.O M 9] önmaga javára fordítva, újra felfelé kezdett emelkedni, és a XIX. század közepére annyira meggyarapította szellemi és biológiai erőit, hogy immár régi hivatását igényelhette a I)imamedencében. Ha tehát az új nemzetfogalom lelkileg szétrombolta a régi Hungáriát, testileg megmentette a magyar népet, mely erejét összeszedve. politikai hatalmát új formában ismét kiterjesztette a régi Hungáriára. Nem helyénvaló tehát arról beszélni, hogy erőnket az új nacionalizmus megtörte volna. Éppen ellenkező dolog történt! Ezek után az is világos, hogy okozatilag nem hozható kapcsolatba az új nemzetfogalom meghonosodásával sem 1849, sem 1918. Még esak azt sem mondhatjuk nyugodt lelkiismerettel, hogy az ország felosztására a lehetőséget ez adta meg, hiszen a szétosztott Magyarország helyett 1919-ben az új nemzetfogalom szempontjából rosszabb Közép-Európát teremtettek. Ha ez létrejöhetett, Nagy-Magyarország is élhetett volna tovább. De félszáz oldallal hátrább szerző is megcáfolja önmagát, „határozottan" állítván, hogy ,,az ország húsz év előtti szerencsétlenségének korántsem nemzetiségi politikánk volt az oka. Oka az volt, hogv a vesztes oldalon állottunk és a forradalom végzetes hatására határainkon sem állottunk meg fegyverrel a kézben . . . Bárminő nemzetiségi politikát is követünk, ez az imperializmus nem irgalmaz" (238. 1.). Ilyen körülmények között tehát sem okot, sem lehetőséget, hanem csupán ürügyet szolgáltatott felosztásunkra az új nemzetfogalom, elterjedése. Figyelembevéve e két bekezdésben elmondottakat és azt, hogy az új nacionalizmus nem semmisítette meg a régi értékeket, továbbá, hogy a „nép", „nemzet" s „állam" összefüggésben állt egymással a régi nacionalizmus idején is, s most csak bensőbbé váltak a kapcsok, nem állíthatjuk, hogy az új nacionalizmus ránk nézve „különösen végzetes" (181. 1.) lett volna. A továbbiakban részletkérdésekkel foglalkozunk. Elvi síkon kiemeljük : ha a szerzőnek nem volna egyoldalú szellemtörténeti felfogása, akkor bizonyára az a gondolata sem támad, hogy a magyarság ugor ágától elvitassa az „előmagyarok" megnevezést, amit Hóman Bálint adott nekik, és az „igazi ősmagyarokat" (82. 1.) a törökségben keresse. Mert szellemtörténeti magatartása miatt nem veszi észre az ugor ág biológiai és nyelvi örökségét, melyről azt vallja, hogy annak „a nemzet lényegére, szellemére semmi döntő jelentősége nincs. Elavult nyelvészeti formalizmus ez a felfogás" (82.1.). És ha átlátná, hogy a magyarság már a honfoglalás idején külön biológiai egyeddé, népegyéniséggé alakult, akkor az ilyen analízis meddőségét is megértené, mert az egész kérdés kronológiai problémává zsugorodik össze. Történeti szempontból azzal sem érthetünk egyet, hogy az újkori nacionalizmust mint „bomlásterméket" szemlélteti olvasójával (25. 1.). Ez csak az érem egyik oldala, a negatív oldal, s csak a megelőző kor szemüvegén át nézve igaz, mint ezt később maga is bevallja (131. 1.). Az érem másik, pozitív oldala az, hogy itt nemcsak bomlástermékkel, hanem egy új világnézet fontos ágának megvalósulásával állunk szemben, amire a történésznek