Századok – 1941

Történeti irodalom - Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Ism.: Gouth Kálmán 62

77 TÖRTÉN KTI IRODALOM Európában a XV. sz.-tól kezdve felborult a harmónia, nálunk azonban a két tényező találkozása folytán megmaradt egészen a XIX. sz.-ig, s a türelem és megértés érvényesült a társadalom rétegződésében is. „Bármiféle származású jobbágy előtt nyitva áll a nemzet kapuja. Ha e kapuk bezárulnak, s a nemzet az országlakosoknak csak szúk körére korlátozódik, az sohasem magától, a nemzettől indul ki, hanem oka az, hogy az országlakosság nem akar e kapun belépni és maga zárja el magát a nemzettől" (98. 1.). A magyar nemzethez való tartozás tehát „nem származáshoz volt kötve, hanem rendi eredethez" (60. 1.). Érinthetetlen lényege pedig a kereszténység védelmében küzdő, önfeláldozó szittya vitézség. Ez a népek felett álló nemzetfogalom tette lehetővé a magyarságnak, hogy békében éljen az itt élő népekkel, s teljesíthesse hivatását : intézni Európa e részének sorsát. Ezt a Pax Hungarica-t a XVIII. sz. második felében hozzánk betört nyugati nemzetfogalom zavarta meg : e szerint a nemzet nem szellem és életforma, hanem származás, nyelv, népiség stb. eredője. Amint ez a gondolat eljutott hozzánk, az addig velünk békésen együttélő nemzetiségek rögtön ellenségekké váltak s visszautasították minden, az együttélésre vonatkozó javaslatunkat. Növelte az ellentétet az is, hogy a mi nemzetünk sem tudta kivonni magát a koreszme varázsa alól. Csokonaitól és Bessenyeitől kezdve a nemzeti hovátartozás kritériuma a nyelv lett s ennek következtében hamarosan megindult a tudatos asszimilálás. Hiába figyelmeztettek legnagyobbjaink — pl. Széchenyi, Eötvös, Deák — a veszélyekre, s arra, hogy a nyelv még nem tesz magyarrá: szavukat elmosta a koreszme árja s az eredmény a trianoni katasztrófa lett : a „politikai magyar nemzet" széthullott. Ma pedig ez az európai nemzetfogalom még a szűkebb értelemben vett magyar nemzetet is széthullással fenyegeti. Végül az utolsó fejezetben nép, nemzet és állam fogalmát határozza meg, rámutatva arra, hogy napjaink minden baja abból származik, hogy a „nemzetet és államot azonosítják, sőt felcserélik" (204. 1.). „Félő, hogy a türelmetlen nemzetállamok éppen úgy diszkreditálni fogják a nemzetiség magasztos eszméjét, mint egykor a vallással tette az állam" (206. 1.). „De a történetfilozófus optimista, s bízik abban, hogy a történeti fejlődés a kívánt irányba halad" (207. 1.), t. i. állam és nemzet szétválasztásának irányában. Ε ponton már nem követhetjük J. fejtegetéseit : a történész nem emelkedhetik a „történeti valóság" fölé. Annak határain belül, s arra vonatkozóan azonban lenne néhány megjegyzésünk. Tgaz, hogy a közös származás, nyelv, haza, állam, kultúra, sorsközösség külön-külön nem azonos a nemzettel. De nagy túlzás azt állítani, hogy „ezek csak másodlagos képződmények magához a nemzethez képest. Nem ők alkotják nemzetet, hanem az kölcsönzi nekik nemzeti jellegüket" (17. 1.). önkéntelenül adódik a kérdés : milyen tényezők alkotják akkor a nemzetet ? Miért különböznek egymástól az egyes nemzeteszmék tartalmi tekintet-