Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

A TÖRTÉNETIK ÁS TERMÉSZETÉRŐL 31-lehet logikai művelet. De mikor az új elmélet elvi kiindulópontjául átveszi a régiből az analógiát, vagyis a magunkkal való hasonlóságot — az én-bői kiindulva hogyan juthatna el a nem-én-hez, hogyan tudná megfejteni a2t a különös dolgot, hogy a fiziognómiai szemlélet bizonyos eseteiben valóban objektum lesz a szubjektumból ? Hogyan volnának képesek egységes aktusban egyesülni az előbb még különálló én és nem-én, holott nevük szerint is egymás kölcsönös kizárását és tagadását jelentik. Misztikumot kapunk világos magyarázat helyett. Valamit a maga szöges fogalmi ellentétéből elővarázsolni csak a logika feláldozásával lehet. Azt hiszem, nem nehéz felismerni, sőt e sorok olvasója talán már előre sejti, hogy itt nemcsak ugyanolyan természetű dilemmával, de ugyanazaal a megoldással is állunk szemközt, mint a jelenben fölmerülő emlékképeinknek annál a múltba való visszavetítésénél. amelyet az előbbi szakaszban lelki képeinknek a külső térbe való, nem egyszer tudvalevőleg szintén téves és csalékony kihelyezésével párhuzamosan tárgyaltunk. A fiziognómiai szemléletet itt a lelki kivetítés harmadik fajának nevezhetjük. Az előbbi kettőnél is abból indultunk ki. hogy a térbeli vagy időbeli kivetítések kétségtelen tényének megállapítása vagy még oly találó, leírása magában véve még nem elegendő. Nem magyarázza meg sem a térről, sem az időről, illetve a múltról alkotott fogalmunk keletkezését. Sohasem jöhetnének ezek létre, ha mindenkori lelki élményünknek éppen itteni és mostani közeltartalmán keresztül nem állanánk minden pillanatban az egész térbeli végtelenséggel és az egész végtelen múlttal valóságos kapcsolatban. Még inkább botorság volna azonban tagadnunk a föntemlített tényeket, hogy t. i. képesek vagyunk magunk lelkéből származó tartalmakat, ember- és társadalomismeretünket másokba és más korszakokba beleélni. Ezzel éppen a történetírás egyik legfontosabb eszközét és eljárásmódját semmisítenénk meg. A tévedés lehetősége itt sem hiányzik. így Teli Vilmost a régi történetírás valóban élt, egy újabb iskola képzelt alaknak vélte, míg a legújabb kutatás ismét az első nézethez kezd visszatérni. A fődolog azonban az, hogy sohasem lennénk képesek ilyen beleélésre és fennmaradt külső jelek megelevenítésére, általában sohasem jutnánk arra a gondolatra, hogy saját magunkon kívül más lelkes lények is vannak vagy voltak a világon, ha a fiziognómiai szemléletnek eredeti, minden kivetítéstől és kiegészítéstől független tartalmát csupán az az érzéki, szemléletes közeltartalom alkotná, amelyet itt külső, testi jeleknek vagy kifejezéseknek nevezünk, s amely a maga közeli, hozzámtartozó, szubjektív