Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

Ifi MADZSAR IMRE követelő problémát : miért, hogyan és mikor ad nekem a fiziognómiai szemlélet jogot ahhoz, hogy az általam, a magam lelki élménye gyanánt érzékelt testi jelekhez alanyként és tulajdonosként egy más ént rendeljek hozzá ? Általában a magam közvetlen átélt énjén kívül minő alapon hiszek más én-ek vagy lelkek valóságában, holott ezeket ugyanolyan közvetlen bizonyossággal, mint sajátmagamat, sohasem élhetem át ? Maga a fiziognómiai szemlélet ténye még nem hatalmaz fel erre, legalábbis nem minden esetben. Abba a bámulatosan életteljes arcképbe, amelyet Rembrandt ecsetje egy bánatosan maga elé meredő öreg nőről 1654-ben alkotott, az érzelmek és lelki hangulatok egész skáláját, egy egész élettörténetet vetítek bele, holott ugyanakkor jól tudom, hogy csak egy vászondarabbal és festékréteggel állok szemközt. Mily könnyen megtörténhet, hogy rossz világításnál vagy zavart elmeállapotban élőembernek vél valaki egy életnagyságú szobrot, majd rájön arra, hogy tévedett. Megfordított ja ennek az az ismeretes és gyakori eset, amikör egy kirakatban, egy kiállítás vagy nemzetközi vásár bódéjában a mozdulatlanul ott ülő alkalmazottat bábunak véli a néző vagy látogató gyors vagy már fáradt pillantása. A rémkirály balladájában is fiziognómiai szemmel nézi a lázas gyermek a ködfoszlányt és a fűz ágait, vagyis lelketlen dolgokat. Mindé példákban magának a szemlélőnek lelki élete, élménytára a forrás, amelyből képzelete az érzékelt anyagi jelek mögé tévesen vagy illúziószerűen odavetett tartalmat meríti. Vagyis nem csupán a saját érzékelésünkről, de a sajátmagunk elképzeléséről is van szó. Hogyan lesz ebből másnak a lelkisége a többi, valóban másvalakit jelentő esetekben, holott magának a fiziognómiai szemléletnek lefolyásában semmiféle elvi különbséget nem észlelhetünk ? Mind téves, víziószerű, mind pedig tudottan illúziószerű fiziognómiai kivetítésre nyilván csak az képes, aki már valamikor előbb külső jelek szemlélete révén csakugyan kapcsolatba jutott más élőlények lelkiségével. Az ú. n. analógiás beleélésnek ma általánosan elfogadott elmélete (Einfühlungstheo] ie) szerint arról van szó. hogy „a beleélésben, mint énünknek másokba való önkénytelen objektivációjában, a nem-én és én, az érzéki szemlélet és együttérzés szorosan egyesül egyetlen egységes aktusban". Az ú. n. analógiás következtetésnél leírásként mindenesetre megfelelőbb ez,1 mert önkénytelen pszichikai tényként jellemez olyasmit, ami valóban nem 1 A fiziognómiai szemlélet különféle magyarázatainak ismertetését lel. Komis Gyula : Történetfilozófia, 46. 1.