Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

A TÖRTÉNETIK ÁS TERMÉSZETÉRŐL 21-Ha azonban a mindenkori időponthoz hozzárendelt térbeli végtelenséggel együtt nem csupán a történelmi, de a történelmen kívül álló ember, sőt már az állat is élete minden pillanatában, minden egyes lelki élményében az egész végtelen multat is, tehát mindent, ami addig történt, újból és újból átéli, önkénytelenül is az a kérdés merül fel bennünk, hogy mi szükség is van akkor tulaj donképen történetírásra és történettudományra ? Ha már a nem tudatos emlékezet is nem csupán teljes, de folytonos kapcsolatot teremt már az állatnál is az átöröklés és a szokás közegén keresztül mult és jelen között, miért épül rá a fejlődés későbbi során két másik, tudatos, de csak időnként érvényesülő multkapcsolat és pedig úgy, hogy ez az érvényesülésük és működésük csak elődüknek további, bár tudtunkon vagy legalábbis ráeszmélésünkön kívüli fennmaradása alapján lehetséges ? Egyszerűen csak az egyetemes fejlődés egyik tényének kell-e ezt elismernünk? Vagy gyökerét is kutathatjuk oly eltérésekben, amelyeknek alapján az állatot, az ősembert és a történeti embert, mint az előbbi szakaszban leírt háromféle lelki multkapcsolatnak három reprezentatív alanyát, pusztán lelki berendezésük szempontjából, minden mástól eltekintve, az élőlények három jól megkülönböztethető típusának nevezhetjük ? A tudatosság hiányáról az állatnál, meglétéről az embernél, különösen jelentős szerepéről a történeti, azaz történetalkotó embernél már több ízben szóltunk s az állatot és embert illetően önálló elképzelésüknek kisebb, illetve nagyobb mérvben szemléletes voltát, valamint ezzel kapcsolatban lelki képeiknek kisebb, illetve nagyobb fokban önállósult és függetlenült alakját is említettük röviden. Arra is céloztunk pár szóval, hogy az önállósulás itt részint a lelki képeknek egymáshoz, részint a lélek egészének a testhez és környezetéhez való viszonyára értendő s ez utóbbi szempontból és a két elemnek, a testi és a lelki tényezőnek nagyobb, illetve kisebb hangsúlyozottságára való tekintettel az állatot rövid formulával pszichofizikai, az embert pszícAo-fizikai lénynek nevezhetnők. I)e éppen mert lazább lett, miként a kötőjellel szemléltettük, a lelki képeknek beágyazottsága az egyéni test közös egységébe, terjeszkedhetnek ki ezek szabadabban, mintegy legyezőszerűen, a külvilág változatos sokszerűsége felé. A „Menschwerdung^gal egyet jelentő „objektive Wendung" Freyer szerint is először a lelki élet periferikus, kifelé irányított részén megy végbe.1 1 H. Frever: Theorie des objektiven Geistes (31934), 22. és 24. 1.