Századok – 1941

Szemle - Huszti Dénes: Olasz-magyar kereskedelmi kapcsolatok a középkorban. Ism.: Madzsar Imre 310

SZKMLE 311 első horvát-dalmát hódításainak hátterében ? Vagy van-e igazán elegendő alap arra a föltevésre, hogy a levantei kereskedelem útja már e korban hazánkon vezetett keresztül ? Hiszen, mint H. külön is kifejti, a mieinknél későbben kezdődő lengyol-olasz kereskedelmi kapcsolatok sem hazánkon át szövődnek, hanem ezt megkerülve irányulnak a Levante felé. A szerző sokoldalú összehasonlító szempontokkal dolgozik s mindjárt kiemeljük, hogy hiánytalan anyaggyűjtésén kívül adatainak e helyes ós mindenoldalú tárgyi megvilágítása művének egyik legfőbb érdeme. A legelső adat olasz gazdasági összeköttetéseinkről valóban csak 1217-ből maradt reánk : II. Endrének keresztesháborúja küszöbén a velenceiekkel kötött kereskedelmi szerződése, mely ugyan kölcsönös vámmentességet köt ki, de már az egyidejű történeti helyzet is amellett szól", hogy e megegyezés egyoldalúan Velence érdekeit szolgálta. Velencére vonatkozik egyébként szinte kivétel nélkül valamennyi fennmaradt adat egészen 1316-ig olasz kereskedelmi kapcsolataink köréből. Nincs mit csodálkoznunk ezen. A lagúnák városa kulcshelyzeténél fogva tetszése szerint akadályozza meg vagy mozdítja elő összeköttetéseinket minden más itáliai állammal, nem csupán a maga szorosabban vett termelése és szükségletei érdekében, hanem távolabbi dalmát politikája szempontjából is. Akár az újkori Anglia, a középkor Velencéje sem tűrheti el, hogy tengerének túlsó partján egy idegen és erős hatalom állandóan megvesse lábát. Az Árpádok korából egy kiemelkedően fontos emlék maradt reánk tárgyunk körében, t. i. az a terjedelmes árujegyzék, amely szerint 1240 táján IV. Béla király összesen 122 tételben és a mai vásárlóképességet véve mintegy egymillió pengő értékben szövött árukat, szőrmét, ékszert és más cikkeket vásárolt udvara számára egy Wulam (Wylam) nevű, kétségkívül velencei kereskedőtől. A G. Soranzo által 1934-ben fölfedezett fontos forrásszöveget H. már a Közgazdasági Szemlében (1938) ismertette, s most ismét tüzetesen feldolgozza ez emléket, melyet jelentőségében a III. Béla-féle híres jövedelemkimutatás mellé állíthatunk : a középkori magyar királyság hatalmát ós gazdagságát mindkettő teljes fényében, de a lenyugvó nap sugaraiban mutatja be, többá-kevésbbé közvetlenül a tatár pusztítás, a kiskirályok és trónzavarok küzdelmes időszaka előtt. Ezután Velence eddigi szerepét az olasz-magyar gazdasági viszony keretében Firenzének, majd mellette Génuának kínálja fel a sors. Mir azokat a kölcsönöket is, melyekkel a Bárdi és a Peruzzi bankház az Anjou-családnak a magyar trónra jutását támogatta, hajlandók lehetnénk oly áldozatokként felfogni, amelyek jövőbeli magyarországi gazdasági érdekeltségük kiépítését voltak hivatva szolgálni. Azonban Firenzének a XIV. sz. első feléből fennmaradt gazdaságtörténeti adatainkban mégsem találjuk nyomát. Míg 1347-től kezdve Firenze mindent megtesz, hogy támogassa Nagy Lajost Velencével vívott hatalmas mérkőzésében, atyjától 1310-ben ugyanily célra megtagadja segítségét. Károly Róbert idejében még lábadozó beteg hazánk, s nem tud csábító lehetőségeket kínálni az éppen akkortájt roppant arányokban, Nápolytól Angliáig nagy nyereséggel tevékenykedő firenzei vállalkozásnak. Mialatt azonban hazánk Nagy Lajos alatt már a jólét és virágzás biztos fokára emelkedik, az arnoparti hatalmas bankárcsaládoknak a miénknél gazdagabb országokat kizsák nányoló szédületes vállalkozásait sorozatos csapások érik. A nápolyi konjunktúra véget ér, Szép Fülöp az angol háborúk költségein többszörös devalvációval