Századok – 1941

Szemle - Huszti Dénes: Olasz-magyar kereskedelmi kapcsolatok a középkorban. Ism.: Madzsar Imre 310

312 SZEMLK segít és kitiltja országából a fiorínot. Majd 1339-ben bekövetkezik az angol állarccsőd s a már említett két legnagyobb firenzei bankházat s velük együtt a város pénzembereinek nagy részét romlásba dönti. A második magyar Anjouval tárgyalófélként már szerényebb igényű Firenze áll szemközt s kezdetét veheti hazánkkal való gazdasági kapcsolatainak Nagy Lajos idejére kiterjedő virágkora, amelynek folyamán, mint Çoluecio Salutati 1376-ban a magyar királynak írja: plurimi nostri cives mercandi causa intra Regnorum Vestrorum limites conversentur (v. ö. Kardos Tibor, Századok 1936, 415. 1.). Valóban, a forrásadatok e korból, 1346 és 1380 között, mintegy harminc hazánkban járt firenzei követségről tudnak s tagjaik az olasz városállam legfényesebb nevű kereskedő-diplomatái. A híres firenzei „kereskedő-kalandor-diplomatának", Buonaccorso Pittinek önéletrajzában részletesen olvashatunk 1376-ban Magyarországon tett utazásáról. Firenze szerencsevadászainak érdeklődéséről hazánk iránt Zsigmond korában Giovanni da Prato híres novelláskönyvének egy Budán lejátszódó elbeszélése (Paradiso degli Alberti) nyújt felvilágosítást irodalmi téren, a történeti valóságban pedig elsősorban Ozorai Pipo ismeretes pályafutása. Ezt az utóbbit tüzetesebben is méltatja H. az utolsó, összefoglaló fejezetben, ahol az olasz-magyar kereskedelmi forgalom árucikkeinek (a XV. századig túlnyomóan szövött áruk, ékszerek, fűszerek) ós térképen is bemutatott útvonalának tárgyalásán kívül lehetőleg életteljes típusképeket is igyekszik rajzolni azokról az olasz kereskedőkről, akik hazánkat fölkeresték. Az alkalmi üzletember, a magyar vevővel állandóbb kapcsolatokat ápoló kereskedő, a nagy olasz cégeknek hazánkban megtelepedett faktora, a véletlen üzletkötés révén hozzánk vetődött s itt valamelyik főpip, főúr, az állami pénzverde vagy Filippo Scolari példájára az udvar szolgálatába lépett és itt szerencséjét megalapozó olasz jövevénynek egyéniségkőpei lépnek elsősorban elénk a forrásadatok többnyire száraz szövege mögül. Másik haszonélvezőként Firenze mellett és Velence kárára Genua jelentkezik e korban. Már az említett Coluccio Salutati-félo levél is a genuai kereskedőknek adott kedvezményekre hivatkozik, három év múlva pedig (1379) Nagy Lajos részletes kiváltságlevélben, sorolja fel azokat. Meddig és minő sikerrel élvezte Genua e nevezetes előnyöket, adatok híján nem tudjuk megmondani. Az bizonyos azonban, hogy Nagy Lajos halála után mind Firenzével és Genuával való, mind általában olasz gazdasági összeköttetésünk egyre foko- -zódó hanyatlásnak indul. A tatárjárást megelőző félszázadhoz mérvei; második, a XIV. század második felére kiterjedő virágkora is csakhamar véget ér. Az a könnyelműség és szeszély, amely Zsigmond uralmának legalább is jórészét jellemzi, megrendítette belső viszonyaink és ezzel hitelünk biztonságát s aláásta az Anjouk által megszerzett külpolitikai tekintélyt. A torinói békében megalázott Velence ismét fölemeli fejét, elragadja a dalmát városokat s újból érvényre juttatja földrajzi helyzetének előnyeit. Kíméletlenül céltudatos törekvésének kitűnő példája annak a firenzei nagytőkésekből álló társaságnak sorsa, amely a század vége felé a magyarországi rézbányák kiaknázására alakult. A szerző Paulinyi Oszkár (Károlyi Á. Emlékkönyv, 1933) kutatásai alapján mutatja ki Pleidell Ambrus nézetével szemben, hogy az az 1385-i szerződés, amelyet Velence a firenzei társasággal megkötött, tragikus hatással volt az utóbbira, a hasznot elsősorban Velence fölözte le s így a társaság, amelynek tagjai közt egy Medicivel és két Port marival is találkozunk, nagy anyagi reményeiben csalódva, igyekezett mennél előbb likvidálni a