Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

A TÖRTÉNETIK ÁS TERMÉSZETÉRŐL 15-teljesen azonosnak éreztem, tudtomon kívül nyomban megváltozott-. Mi köze ugyanígy e benyomásom tartalmának ahhoz, hogy másfél évtized híján kétezer évvel ezelőtt Julius Caesart az összeesküvők Pompejus szobrának tövében leszúrták ? Pedig ha M. Junius Brutus mindjárt legelsőnek támadt volna tőrével a diktátorra, akkor más \rolna az a látáskép is, amelyet íróasztalomról és a rajta levő tárgyakról most nyerek. Sem erről az elemi módon leegyszerűsített történeti, se az előbbi hasonló jellegű térbeli példáról nem mondhatjuk természetesen, hogy az egész dolog végtelenül különösvoltát mostmár egy-kettőre eltüntetik. Mintha ezután többé nem volna csodálatos bűvészmutatvány, hogy a roppant mindenséget és az egész határtalan multat valami sajátságosan kicsinyített és összezsúfolt alakban belezárjuk a pillanal varázsdobozába ! Most csak a következtetés logikus voltára akartam rámutatni, s hogy éppen ezért feljogosít minket néhány fontos kérdés föltevésére. Mondhatjuk-e ezek után, hogy az elmúlás megsemmisülést jelent ? Mondhatjuk-e Nietzschével, hogy a pillanat a semmiből lesz s nyomban semmivé válik ? Az előbbi állítás az „ex nihilo nihil fit'', az utóbbi pedig a „nihil fit ad nihilum" tételeknek mond ellene. Nyilvánvaló, hogy ezeknek az utóbbiaknak van igazuk. A mult nemcsak volt, de bármily ellenmondásnak is látszik, jelenünk tartalmának egyik valóságos alkotóeleme gyanánt most is van és Schopenhauer téved abban, hogy a történelem „arról beszél, ami egyszer volt, s többé azután nincsen". Az elmúlttal való valóságos lelki kapcsolatunknak eszerint három, egymásra épülő lehetőségével találkozunk az állat, a történetelőtti és történelmen kívüli, továbbá a művelt ember hármas fokozatán áthaladva. Alapvető mind között a 1. nem tudatos emlékezés. Minő jogon nevezhetjük ezt rövidség kedvéért emlékezetnek ? Még adósak vagyunk az érdemleges felelettel. Az emlékezés szónál nem tértünk el a közönséges jelentéshasználattól, sőt éppen lehetőleg szorosan ragaszkodtunk hozzá. Már a megemlékezést nem mindig vonatkoztatják a történelemre. („Megemlékezzél, hogy a szombatnapot megszenteljed.") Még nagyobbnak látszik azonban a közhasználattól való eltérés az emlékezetnél, amelyen közönségesen az egyéni és időnkénti visszaemlékezés, vagy közvetve a történeti megemlékezés alapját, egy állandóan, bár olykor csak lappangva meglevő lelki képességet szokás érteni. Ámde most már tudjuk, hogy ez az emlékezetnek nevezhető multkapcsolat szünet nélkül érvényesülő történés, sőt nélküle semmiféle lelki történés nem volna lehetsé-