Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

Ifi MADZSAR IMRE ges. Minthogy időben élünk, minden jelen pillanatban multat is élünk át. Ennek az ilyen értelemben vett emlékezetnek tehát nincsen szüksége semmiféle alapja. Elemi adottságához képest nem is vezethető vissza semmiféle mélyebben fekvő alapra, hanem éppen maga a lehetőségi alapja az emlékezésnek és általa a megemlékezésnek is. Az utóbbiakat mostmár hozzá képest egy-egy fokkal kevésbbé csodásaknak, mert kevésbbé mély rétegben fekvőknek fogjuk mondani. Míg az állatot csupán e tudatonkívüli, a jelenre ugyan állandóan ható, valóságos, azonban szemléletes és viszonylag önálló emlékképekké ki nem fejlődő kapcsolat köti a múlthoz, addig a tárgyaiktól már bizonyos fokig függetlenült s ezért a tudat által megragadható lelki képekkel és gondolátokkal bíró ősembernél föllép az egyéni 2. emlékezés, e tartalmi keretében legszűkebbkörű kapcsolat a három közül, mert a múltból csupán azt ölelheti fel, amit mint tudatosítható tartalmat önmagunk éltünk át. Más szó híján kénytelenek vagyunk ugyan visszaemlékezésnek nevezni, vagy legalábbis az emlékezési tünemények közé sorolni az ol\r

an eseteket is, mint amikor pl. később eszmélünk rá, hogy az előbb kopogtatott valaki az ajtón. Ámde jól meggondolva a dolgot, nem beszélhetünk ez esetben jogosan és ellenmondás nélkül emlékezésről, hiszen éppen azt kell mondanunk, nem emlékezünk igazán arra, hogy hallottunk volna kopogást. Mindenesetre tudatos visszavetítés okvetlenül kell az emlékezéshez, s ezzel kapcsolatban oldhatjuk meg már most a múltba való kivetítésnek említett dilemmáját is. Azért vagyunk csak képesek egy jelenben fölmerülő s így magában véve csupán a jelen valóságáról tanúskodó emlékképet mintegy akarata ellenére áttenni innen a múltba, mert már eredetileg adva van számára befogadó hely, t. i. az a valóságos múlt, amellyel minden pillanatban tudomásunkon kívül is összefüggünk. Általában az emlékezés bármely esetének tényezőire való felbontása világosan rávezet arra, hogy mélyén mindig az emlékezet nem tudatos tüneménye lappang. Ennek, mint alapnak, szételemzés által való fölfedését elmulasztotta emlékezőképességünknek az az óriási lélektani irodalma, amely, belenyugodva a tünemény csodaszerűségébe, túlnyomóan és egyoldalúan a rendkívüli, beteges vagy gyakorlati szempontból érdekes esetek vizsgálatára adta magát, hogy ennek eredményeit az ideggyógyászatban, a tanulás technikája terén vagy a kriminalisztikában hasznosítsa. Annyira, hogy a nem tudatos emlékezet tényének első megsejtése és körvonalozása biológusokra (Hering, .Senion) maradt.