Századok – 1940
Értekezések - ELEKES LAJOS: A román történetírás válsága 30–83
A ROMÁN TÖRTÉNETÍRÁS VÁLSÁGA 69 tak, nem érte (Istvánt) váratlanul, hogy a szomszéd király, ebben a magas hegyek és veszedelmes szakadékok közt való hadviselésre annyira alkalmatlan időben, a székely szorosok felé indult. Mátyás még az ősz végén áttört Ojtozon ; többször összecsapott Istvánnal, aki lépésrőllépésre követte ellenségét, s nov. 29. Tatrosban adott ki egy oklevelet, idegen világ közepén, ahol olyanféle neveket találunk, mint Ungureanul, Furau-Forró, Izvanet-Istvanet. Vele volt természetesen Giskra ... . (következik Mátyás kíséretének elsorolása). Román természetesen egy sem, hiszen a félromán király (!) nem tartotta meg őket korábbi hadi jelentőségükben (!) ; ott volt viszont a távoli Magyarország nemessége, a nádor, a pécsi püspök, Gara Miklós utóda, János, Kanizsai László — csupa idegen ember ezen a tájon. A városok elpusztultak ; leégtek a favárak is, így Szent Miklós napja után másodnapra Romannái, ahol a sereg nov. 29. és dec. 7. közt tartózkodott. Neamtot egy lélek se védte. így érték el a régi szász vásárhelyet, Baiát, ahol hajdan Jó Sándor gótikus temploma mellett katolikus püspök szókelt, s ahol a kereskedő-lakosság még akkortájt is németül beszélt és írt, és sértve érezte magát olyan adományok miatt, aminőt István tett Moldovita-kolostor javára. Mátyás védősáncokat épített, s úgy hitte, hogy ebben a vele egyvallású városban eltöltheti a karácsonyi ünnepeket. El is kezdték a vigadozást, ami diadalünnepnek is beillett olyan országban, amely semmi ellenállást nem tanúsítván, teljes önmegadást mutatott. Péter vajda tudta, hogy közel van már Szucsáva, ahonnan tizenkét évig távol volt. amint Bonfini írta. Nov. 19. elfoglalta s felégette Tatros városát ; a magyar sereg ezután a Szeret völgyén vonult fölfelé, dúlva és gyilkolva mindent, amit útjában talált. „Nem néztek sem kort, sem társadalmi állást, sem nemet" — írja Dlugosz, a lengyel krónikás. Maga István abban a levelében, amelyét közvetlenül a csata után, jan. 1. küldött a lengyel királynak, azt mondja, hogy a magyarok „az országot pusztítva, kegyetlenül dúlva és égetve vonultak előre, a városokat, falvakat hamuba rontották, gyermekeket öltek, nem tisztelték a templomokat és sok szörnyűséget cselekedtek, amiről nemcsak beszélni, de gondolkozni sem jó, s amit a pogány török vagy tatár sem tett soha". Sorra elesett Bákó, Roman — Mátyás itt maradt nov. 29.-től dec. 7.-ig, — és Baia. István mindeddig vonakodott az ütközettől, csak az élelemért küldött csapatokat nyugtalanította, a betolakodók előtt ősi szokás szerint pusztává tette a földet, — de most érezte, hogy eljött a támadás pillanata. Valóban, Baia már nincs messze Szucsávától, és ismervén a bojárság ingatag természetét, komoly veszedelem lett volna megengedni, hogy Mátyás bevonuljon az ország székvárosába és uralkodónak nyilvánítsa Berindeit. István tehát elszánta magát a támadásra. Elérkeztünk a döntő ponthoz, Giurescu jól érzékelteti, hogy a helyzet válságosra fordult, s Istvánnak színt kellett vallania.