Századok – 1940
Szemle - vitéz Sághelyi Lajos: A magyar üvegesipar története. Ism.: Berlász Jenő 345
346 SZKMLE rium céhtörténeti disszertációinak és Szádeczky Lajos kétkötetes müvének (Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon) megjelenésével. Tagadhatatlan, hogy ezek a munkák lényeges haladást jelentenek az előbbi idők „tallózásai"-val szemben, bár a céhkérdés indokolatlan egyoldalú előtérbe állítása — ami minden más probléma elhanyagolását eredményezte — egészen elhibázott irányt szabott a kutatásnak. Jórészben ennek tulajdonítható, hogy ma az ipartörténet — mely mögött százados mult áll — alig pár éve fejlődésnek indult más gazdaságtörténeti tudományszakoknál csekélyebb eredményeket mutathat fel. Annál örvendetesebb, hogy ennyi eredménytelen tapogatódzás, ennyi sikertelen nekirugaszkodás után akadnak kutatók, akik végrevalahára felismerik az ipartörténetírás eminens feladatait, s lemondva a mindenáron való „nagyvonalú szintetizálás" kétes dicsőségéről, megelégszenek a részletkutatás fáradságos munkájával. Ennek az irányzatnak szegődött úttörőjévé S., amikor „csupán" a magyar üvegesipar múltjának rekonstruálását tűzte ki céljául. Munkája minden tekintetben például szolgálhat a hasonló feladatokra vállalkozóknak. Lelkiismeretes irodalmi előkészülettel, szorgalmas adatgyűjtéssel, a tárgyi emlékek beható tanulmányozásával s a téma problematikájában való elmélyedéssel sikerült olyan monográfiát alkotnia, amely ebben a műfajban eddig egyedülálló. Harminckét ívnél nagyobb terjedelemben, 200-nál több ábrát magábafoglaló értékes illusztrációs anyag hozzáadásával rajzolta meg a magyar üvegesmesterség fejlődését egészen a legutóbbi évekig. Főérdeme, hogy eltérőleg a korábbi szakmatörténeti kísérletektől, nem csupán „céhtörténet"-et ad, hanem igyekszik kiterjeszkedni az iparélet minden főbb mozzanatára : gyártásra, kereskedelemre, áralakulásra csakúgy, mint a jogi kérdésekre. Megértette, hogy e vonatkozások, s ezen felül az egyes korok szellemi ós materiális hatásainak figyelembevétele nélkül nem lehet még egy különálló szakmáról sem integráns életképet nyújtani. Ha munkájához mégis néhány kritikai megjegyzést fűzünk, ez nem annyira bírálat akar lenni, mint inkább segítés a további kutatómunka tökéletesbítésére. Az anyag szempontjából : kár, hogy a levéltári adatgyűjtés aránytalanul csekély a kiadott források és az irodalmi feldolgozások közléseihez képest. Ilyen terjedelmes feldolgozásnak többre kell törekednie a közismert adatok rendszerbefoglalásánál. Nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen részmonográfiák elsőrendű feladata éppen a levéltári aktákban rejlő anyag feltárása lenne. Csakis az ilyenértelmű analízis ad módot a biztos alapokon nyugvó rekonstrukcióra, s egyebek mellett a régi tévedések helyreigazítására is. A szerkezet szempontjából : nem szerencsés eljárás az ipartörténet korszakainak elhatárolására határozott éveket (pl. 1308, 1541 stb.) sorompókul állítani. Az eféle régi stílusú kategorizálás gazdaságtörténeti feldolgozásokban különösképen hasznavehetetlen, az élet fokozatos fejlődésével összeegyezhetetlen. Másrészről a magyar művelődés jelenségeinek történeti vizsgálatában szükségtelen olyan korokig és kultúrákig (pl. az asszirbabilóniai kultúráig) visszanyúlni, amelyeknek kétségkívül semminemű összefüggése nem lehet az illető magyar kultúrmegnyilvánulással. Ellenben ugyanazon kultúrkörben élő népek egykorú műveltségének tanulmányozása — amire a szerző aránylag kevés gondot fordított — annál kívánatosabb. Végezetül az irodalomra vonatkozólag csak annyit, hogy a modern magyar munkák ismerete sokkal fontosabb, mint a régieké. Megcáfolt nézetek átvételének s téves következtetéseknek csakis így lehet elejét venni. Pl. a XIII—XIV. század iparos-