Századok – 1940

Értekezések - ELEKES LAJOS: A román fejlődés alapvetése - 278–313

2«2 ELEKES LA.TOS zetre oszthatjuk, s ez az elválasztás a történeti alakulásban is érvényesül. A terület benső oldalát a Kárpátok külső vonulata foglalja el, a tenger felől viszont a délorosz steppék nyúlványai terjednek elég messzire a román föld testén. A két különböző vidék más életlehetőséget kínált, s másféle népeket vonzott. A steppe a keleti lovaspásztornépeket csábította, az őserdőkkel borított hegyvidék ezeknek szétszórt, menekülő töredékeit s a szláv-román hegyipásztorokat. A népi ellentétet a későbbi fejlődés részben áthidalta, azonban életformák tekintetében a két vidék közt az egész bennünket érdeklő időben jelentős eltéréseket látunk. Ahol ez a két különböző terület egymásba mosódott, a hegyek lábánál fut végig a vajdaságok benső gazdasági erővonala. Itt alakultak az első állandó telepek, ez volt az alapvetés korában -a leglakottabb, leggazdagabb vidék, röviden : innen indult útnak a vajdaságok európaias civilizációja. A románság mai tudásunk szerint későn jelent meg ezen a területen, s szervezésében egyideig azután is másodrangú szerepet játszott. Előtte és mellette más népeké volt a vezetés. E népek némelyike jelentős nyomot hagyott a román fejlődésben, szükséges tehát, hogy legalább áttekintően megismerkedjünk velük. A népvándorlás korától egészen a románság térfoglalásáig valami gyér szláv népesség hullámzott erre, amely a terület toponimiájában mindenfelé nyomokat hagyott. Valószínű, hogy összetétele nem volt állandó, bár adatok híjján nem tudjuk megállapítani, hogy milyen — déli vagy északi —- szláv népcsoportok alkották. Annyi azonban kétségtelen, hogy sem rendezett települést, sem jelentősebb politikai alakulatot nem tudott létrehozni. Magasabbrendű szervezet nem is jöhetett volna létre akkor, amikor a népvándorlás utolsó hullámai még egymást kergették ezen a tájon. A X—XI. század folyamán három nagy türk népszövetség, a besenyő, az úz és a kun egymás nyomában özönlötte el az Alduna síkságait. Rövid ideig mindegyik félelmes hatalomnak mutatkozott, uralmuk azonban nem volt tartós, szétmorzsolódott az utánuk következők nyomásában. Legszívósabbak voltak a kunok, akik a XIII. század derekáig kezükben tartották Moldva és Havasalföld jórészét, miközben elődeik maradványai a Balkánra, Magyarországra s a déli Kárpátok menedékébe húzódtak előlük. Erejüket így sem fejthették ki zavartalanul. A XIII. században az oroszok támadásai meggyöngítették nyugati törzseiket, a következő század elején pedig, amikor új erőre kaptak, már a keletre terjeszkedő magyar államhatalommal találták magukat szemben. A század derekán hatalmuk megsem-