Századok – 1940

Történeti irodalom - Meteş; Ştefan 235

232 TÖRTÉNETI IRODALOM 235 inkább lehetetlen feltenni azt, hogy a szász és székely székek a román „őslakosság" szervezetét másolnák. A régi román nyelvben a „szék" fogalomnak ilyen értelmezése hiányzik és a kenézi szervezet is gyökeresen különbözött a székelyekétől és a szászokétól. Az erdélyi országgyűlések a középkorban egyszerű törvénykezési öszszejövetelek voltak és sohasem képviseltek semmiféle függetlenségi eszmét. És így tovább, hosszú sorban felemlegethetnők a tévedések százait, melyek az „error principii" következtében a román tudós érvelésébe becsúsztak. Csak illusztrációként hozzuk fel, hogy 1246-ban nem a katolikus jobbágyokat, hanem az erdélyi püspök jobbágyait vette ki a király a vajda fennhatósága alól (233. 1.) ; az 1234-es oklevél, melyben a pápa a kún püspökség területére kivándorolt magyarokat és németeket óvja a schismatikusokkal való elkeveredéstől, nem Erdély, hanem a mai Moldva területére vonatkozik (229. 1.) ; az 1075-i oklevélben nem a törcsvári (Bran), hanem a garamszentbenedeki (Gran !) apátságról van szó (192. 1.) ; az 1467-i lázadás vezetője nem „Benőit Roth", hanem Farnasi Veres Benedek kalotaszegi magyar nemes volt (237. 1.) stb. Röviden: az egyébként bő irodalom felhasználásával készült tanulmány eltévelyedéseinek oka a kontinuitás tanához való görcsös ragaszkodás. Metes István tanulmánya az erdélyi románság XVI—XVIII. századi életéről szintén e szemlélet jegyében készült. Mintha az egész erdélyi állami és társadalmi szervezet, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás mindenek felett álló célja a jobbágysorba süllyesztett románság elnyomása és oktalan, embertelen kínzása lett volna. A román jobbágy mind nemzetisége, mind görögkeleti vallása miatt a megvetés és üldözés céltáblája volt, bár két keze munkájával ő tartotta fenn az államot és föléje kerekedett, henyélő magyar és szász urait. így azután furcsán hat az az egyébként helyes konklúzió, hogy a románság az említett három évszázad alatt rohamosan szaporodott, elfoglalta a pusztuló magyarok és szászok helyét és elérte Erdélyben a többséget. Metes tehát csak az érem egyik oldalát fordítja a francia olvasóközönség felé, pedig a másik nem kevésbbé tanulságos. Azon szerepel tudniillik a nemesi rangra emelt román kenézek hosszú sora, az erdélyi magyar fejedelmek úttörő kezdeményezése a román anyanyelvű ir odalom megteremtésére, a lugosi, karán sebesi, fogarasi román iskolák alapítása, de Mihály vajda szomorú emlékű, pusztulással teljes kora is, mely először plántált az erdélyi magyarság lelkébe a románsággal szemben gyűlöletet, amit a Hóra-lázadás és 1849 eseményei csak megerősítettek. M. mindezeket mellékmondatokban intézi el, nem szól semmit az erdélyi fejedelemség csodálatos virágzásáról, arról, hogy míg a két román vajdaság a szellemi és anyagi züllés mélypontjára jutott, a magyar politikai zseni Erdélyben hazát és békét biztosított magyarnak, szásznak, románnak egyaránt ; sem arról, hogy a jobbágyságnak mai szemmel rendkívül sajnálatosnak és elítélendőnek tartott terheit románok és magyarok együttesen viselték, de együttesen részesültek a nemességgel járó előjogokban is. Tanulmánya