Századok – 1940
Történeti irodalom - Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Ism.: Hadik Béla 222
TÖRTÉNETI IRODALOM 229 Az ősi javakban való törvényes öröklés rendjét is az ősiség elve hatja át. Törvényen itt egyéb jogszabályt is, sőt elsősorban szokásjogot kell értenünk, a lényeg az lévén, hogy az ősi javakban való öröklés rendjét megállapító jogszabályok nem dispositiv, hanem cogens jellegűek : tőlük eltérésnek, tehát végrendeletalkotásnak általában nincs helye. Az öröklés csupán ily értelemben ,,ex lege", azaz törvényes öröklés. M. fejtegetései a lemenők öröklésének, továbbá annak, hogy az atyai házat a legifjabb fiú örökli,1 jogbölcseleti és szociológiai alapjait is kellően érvényre juttatják. A lemenők hiányában való öröklés problémáját sokrétűbbé teszi azzal a megállapítással, hogy ,,az öröklés lemenők nemlétében az ősi javak kategóriájában akként lehetséges, hogy a szülő gyermekével már előzőleg is osztályt alkotott, azaz már történt anticipált öröklés" (60. 1.). Azt hisszük, Hajnik ezt figyelmen kívül hagyta, amidőn felállította azt a tételét, hogy az ősi vagyon lemenők híján mindig az oldalágra száll.2 Ezzel a megállapítással M. sikerrel száll szembe. Az özvegyi öröklést (successio vidualis) mint az ősiség elve által nem érintett vagyontárgyakra vonatkozót, a tárgyalásból kirekeszti. Az özvegyi jog (ius viduale) alakulásával foglalkozva részletesen tárgyalja a levirátus intézményét, annak hangsúlyozása nélkül azonban, hogy ennek nálunk sajátos alakja volt. A mózesi zsidó jogban a levir (=az elhunyt fivére) akkor vehette feleségül az özvegyet, ha az elhunyt családjával házközösségben élt s gyermek nem maradt. A cél az elhunyt nevének fenntartása, „házának felépítése" azáltal, hogy az özvegynek a levirtől született elsőszülött fiát az elhunyt nevéről kellett elnevezni. Az özvegy házasságra kényszerítése az elhunyt valamely rokonával bizonyos fejlődési fokon általános jelenség s ennek nyomát Szent István decretuma (I. 26, 30.) is őrzi. Az egyház a házasságra kényszerítést elvileg elítélte s a többszöri házasságot sem kedvelte. Ha maradt gyermek, Szent István is kifejezetten kizárta az özvegy házasságra kényszerítését. Gyermekek nem létében azonban el nem tilthatta, hacsak nem akart ellentétbe kerülni a szentírással. Annyit azonban mégis megtett helytelenítésének éreztetésére, hogy ezt az esetet szó nélkül, szabályozatlanul hagyta s mindent elkövetett az özvegységben maradni kívánó nő vagyonjogi helyzetének megerősítésére. A mózesi és a szentistváni korlátozás között lehet összefüggés, semmiféle áthatás sincs azonban — nézetünk szerint — a levirátys zsidó és magyar ősi alakja között. Szent István törvényeiből arra lehet követlehelő fogalmazásban a patrimoniummal mint ősi vagyonnal a donum ducis fogalmát állítja szembe. 1 A magyar öröklési jogszabályok anyagának Mattyasovszkyféle feldolgozására hivatkozva M. azt állapítja meg (60. 1.), hogy a XIX—XX. század fordulójáról magyarlakta területen nincs olyan adat, hogy a ház öröklésének ez a szabálya még érvényesült volna. Tagányi (i. m. 77. 1.) adatai azonban ennek erősen ellene mondanak. 2 Hajnik Imre : Egyetemes európai jogtörténet (1891), 346. 1.
