Századok – 1940

Történeti irodalom - Murarik Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Ism.: Hadik Béla 222

TÖRTÉNETI IRODALOM 225 megokolja — azt igyekszik bizonyítani, hogy a mai értelemben vett ingó és ingatlan fogalmat nem lehet a régi jogra alkalmazni. Fejtegetéseit arra a feltevésre alapítja, hogy a mai jogrendszerben az ingatlan-kategóriának „egyik legtipikusabb egyede" (13. 1.) a ház s ezért széleskörű alapvetéssel tárgyalja, hogy a régi jogrendszerek némelyike a házat, vagy legalább annak bizonyos fajtáit (pl. a régi svájci jog a faházat) az ingó dolgok körébe sorolja. Azt meg sem kísérli bizonyítani, hogy a ház a régi magyar jogban is ingó lett volna, bár az ősiségnek mint — M. szerint is — sajátosan magyar jogi fejleménynek a szempontjából éppen ez lett volna lényeges. A régi magyar sátor minden bizonnyal ingó volt. Néprajzi adalékaink vannak arról is, hogy helyenkint nálunk ma is elosztják a közösen örökölt faházakat s kiki elviszi a maga részét ; s a M. által döntő bizonyítékul idézett raguzai statutum is testvérek közti osztállyal kapcsolatban szól az ingóságok között domus-ról. A ház-kérdés megoldása azonban még nem dönti el az ingatlan-problémát, mert a mai jogrendszerben az ingatlan fogalmának alapvető tartalma nem a ház (mai jogunk is ismer olyan házakat, amelyek jogilag ingók), hanem a földterület ; s az ősiség elve is elsősorban a földet és nem a házat karolja körül. Az ősiségi kérdések szempontjából nem kell különösebben fájlalnunk az ingó-ingatlan probléma megoldatlan maradását, hiszen az elidegenítési tilalmak alkotása során — M. helyes megállapítása szerint — a javak értéke volt- a döntő. „Ez elméletileg örvendetes, mert az értékelés és a norma közös szférában mozog : minden norma értékítélet. Ekként tehát nem kell a normákat ontologikummal kapcsolatba hozni" (16. 1.). Az ontologikus szemlélettől való túlságos irtózás rendkívül jellemző a könyvre. Az értékelésnek abszolút, minden korban érvényes mérőzsinórját a gazdasági hasznosságban véli megtalálni, emellett más (pl. erkölcsi) értékmérők szerepét is felismeri. Azt azonban figyelmen kívül hagyja, hogy az értékítéletek az életviszonyok átalakulásával egyre változtak s így az összehasonlító jogtörténet és a szellemi néprajz adalékainak felhasználásakor nincs mindig figyelemmel arra, vájjon az adalékok az életviszonyoknak arról a szintjéről valók-e, amely. szinten azokat következtetéseihez felhasználni akarja. Ez jellemzi a házközösségre vonatkozó, egyébként sok értékes részletmegállapítással szolgáló fejtegetéseit is. Elgondolása szerint — amelynek helyességét a primitív népek néprajzi adalékaival ontológiai alapon lehet igazolni — a társadalom csírája a család ; a család nemzetséggé bővülve, a közös vér tudatával éli a maga önálló életét. Tagjainak gazdasági, vallási és jogi szükségleteiről egyaránt maga gondoskodik. A nemzetségi szervezetet gazdálkodási rendjére figyelemmel házközösségnek kívánja nevezni. Házközösség és nemzetségi szervezet között nem lát különbséget. Ennek az oka talán a szláv források előtérbe helyezése. A könyvben legalább azt olvassuk (22. 1.), hogy a délszláv zadruga (házközösség) fogalmának a bolgároknál Századok 1040. IV—VI 15