Századok – 1938
Történelmi irodalom - Somogyi Ferenc: Végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint 1000-től 1715-ig. Ism.: Eckhart Ferenc 80
82 TÖRTÉNETI IRODALOM lehetett hát a királyi engedélynek, mint ami később is volt : lemondás a király örökléséről? Mindezek után a szerző minden logikát félretéve — iurat in verba magistri és megállapítja, hogy ,,a végrendelkezési jogot a korszak szabad magyarja (nemese) tényleg igen korán gyakorolja már" és e jog gyakorlásának alapja mégis csak Szent István törvénye. A királyi megerősítés szerinte csak „szinte nélkülözhetetlen kellék", de nem „tisztán" ez , ,a nemesi végrendelkezés forrása", mert különben miért látnók azt, „hogy eleinte a végrendelkezéshez minél nagyobb nyilvánosságot, szinte törvényhozási intézkedést alkalmaztak". (55. 1.) A jogtörténet legfontosabb segédtudományában, a diplomatikában járatlan szerző ezt azért állítja, mert a végrendelkezésről kiállított oklevél „majdnem mindig a királyi kúria jegyzőjétől származik és a tanuk felsorolásánál éppen a legfőbb udvari méltóságok viselői szerepelnek". (45. 1.) Mintha nem ez lett volna minden királyi privilégiumnak a kiállítási alakja ! Kérészy a lényegre vonatkozó állításainak kritikátlan elfogadása után nem lep meg olyan hiba, hogy a „Patrimonium" néven említett és a „haereditario iure" bírt jószágot „nemzetségi szállásbirtoknak" tekinti (39, 70. 1.), holott az nem egyéb, mint öröklött, ősi birtok, amely adományból is eredhet. Itt is felvilágosíthatta volna szerzőt egy Korányi (115. 1.) idézte, valóban egész Európára alkalmazható, XIII. századi forráshely : „Si quid quam possideo, quod avus meus et pater mihi in possessionem reliquerunt, hoc est meum verum Patrimonium". Ezek után megállapíthatjuk : semmi bizonyítéka annak, hogy a szabad magyar az aranybulla előtti korban „szállásbirtokával" szabadon rendelkezhetett. A második korszakot (1222—1351) az aranybulla IV. cikkével kezdi S. Erre vonatkozólag persze elfogadja Kérészynek a maga nemében egyedülálló és semmivel sem támogatott magyarázatát, amely szerint az aranybulla „csak a nemzetség tagjainak a szállásjavakra vonatkozóan bírt öröklési jogát erősíti meg olyan értelemben, amint azt Szent István megállapította" s így „nem tartalmaz semmi újat, mint ahogy az aranybulla többi szabálya sem akart új tételeket felállítani". (56—57. 1.) Ezek szerint hát Szent István állapította meg a nemzetségi öröklést, holott ennek „a szabadságnak" már Szent István előtt is kétségtelenül meg kellett lenni. Az aranybulla IV. cikke azonban mégis többet tartalmaz ennél és erre, mondja szerzőnk, „még senki sem hívta fel a figyelmet". „A fiutód nélkül maradt nemes számára nem végrendelkezési, hanem csak rendelkezési jogot biztosít." Nem tudom, mit akar ezzel, mert mindjárt hozzáteszi, hogy ez a rendelkezési jog „az élők közti és halál esetére szóló rendelkezést egyaránt magában foglalja". „E rendelkezés szabadságáról azonban sem az 1222 : IV., sem az 1231 : XI. t.-c. nem tesz említést. Azok a korlátozások tehát, amelyek az ingatlanok elidegenítése tekintetében akár élők közt, akár végrendelkezés formájában történt az, korábban fennállottak, ezután is érvényben maradtak." (57—58. 1.)
