Századok – 1938

Történelmi irodalom - Somogyi Ferenc: Végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint 1000-től 1715-ig. Ism.: Eckhart Ferenc 80

TÖRTÉNETI IRODALOM 83 Ilyen okoskodás alapján, amely megfeledkezik az aranybulla szövegéről („sicut ipse voluerit, disponat") persze megállapíthatja, hogy az aranybulla nem hozott újítást és visszautasíthatja R. Kiss István és jómagam állításait. A szabad végrendelkezési jogot szerinte csak III. András biztosította az 1291 : XXVI. tc.-ben, amely használja a legare és a liberam habeat facultatem kifejezéseket. „Ez azonban korántsem jelenti azt, mintha korábban a szabad végrendelkezés ismeretlen lett volna, mert hiszen tudjuk, hogy a középkori törvény legtöbb ször a már kialakult szokásjogot juttatja kifejezésre". Ez nem felel meg a valóságnak. A törvény e korban inkább programm, amely igen gyakran nem valósul meg. Az aranybulla az előbbiek szerint tehát nem adta meg a szabadságot, illetőleg megadta, de az még nem volt meg (tehát szintén csak programm volt) és a szabadság csak később valósult meg. Nem érthető az előző korszakról elmondottak után, hogy miből állott az oklevelekből is megállapítható fejlődés. S. áttekintvén az oklevélanyagot, utóbb maga is olyan megállapításra jut, amely újból ellenkezik az előzőkkel : hogy „a végrendelkezési jog a magyar nemest ebben a korszakban bizonyos korlátozások mellett szinte minden vonatkozásban megillette". (79. 1.) De éppen arról nem szól, hogy melyek voltak ezek a korlátozások. A „bizonyos korlátozások" alatt ugyanis, bármennyire nem akarja azt S. bevallani, ugyanazok értendők, amelyek az előző korszakban is megvoltak : a rokoni beleegyezés és a királyi engedély. Szerinte a rokonok beleegyezése a végrendelkezés jogerősségéhez nem kell. Ahol az megtalálható, „mindössze a családiság elvének érvényesülését" tanúsítja. Hogy „a családiság" alatt mit kell értenünk, nem magyarázza meg. Családiasságot, a rokonok iránti figyelmességet ? Avagy a rokonok jogainak érvényesülését, azok, a szabad rendelkezést korlátozó igényeinek tekintetbe vételét ? Ez kimerítené az ősiség fogalmát.1 S. elismeri, hogy leggyakrabban fordulnak elő rokoni beleegyezések „öröklött javakkal összefüggő végrendelkezéseknél". „Ellenben a végrendelkezések és a halál esetére szóló ajándékozások óriási többségénél hiába keressük." (87. 1.) Igazolásra jegyzetben (43. sz.) 15 oklevelet idéz. Ezek közül három esetben vásárolt birtokokról végrendelkeznek (Anjoukori okmt. III. 125, IV. 480. 1., Fejér, VII/5. 371. 1.), azután nő intézkedik hitbéréről (Wenzel, VII. 540. 1.), lemond leánynegyedéről. (Bánffyoklt. I. 156.1.) Egyik oklevélben nőnek hitbérét elégítik ki (Károlyi okit. I. 183. 1.), a másikban okleveleket adnak át (Anjoukori okmt. II. 147.1.). Itt budai polgárnő intézkedik városi ingatlanairól (Anjoukori okmt. V. 460. 1.) , ott gyermekeinek hagyományoz valaki, avagy rokonainak, hogy zálogbaadott birtokát váltsák ki (Zichy-okmt. I. 522. 1.), avagy deficiens királyi engedély alapján nőági leszármazottaira (Fejér, III/2. 105, VIII/3. 238. 1.). Soha 1 Az ősiség (aviticitas) nem öleli fel a korona öröklési jogát (fiscalitas), mint azt szerzőnk Kérészyvel együtt mondja. (99. 1.) 5*