Századok – 1938

Történelmi irodalom - Somogyi Ferenc: Végrendelkezés nemesi magánjogunk szerint 1000-től 1715-ig. Ism.: Eckhart Ferenc 80

84 TÖRTÉNETI IRODALOM senki sem állította, hogy ilyen esetekben szükséges volt a rokonok beleegyezése. A például felhozott esetek közül csak egy olyan van, ahol lemenőkkel nem bíró intézkedik ősi birtokairól és nincs szó rokoni beleegyezésről. (Zala vm. okit. I. 5. 1.) Lehet, hogy nem is voltak rokonai. Ezzel szemben áll a szerző által is hangoztatott tény, hogy leggyakrabban megvan a rokoni beleegyezés, ha ősi birtokokról végrendelkeznek. Hasonlóképen áll a királyi consensus kérdése is. Ebben is állást foglal S. azzal a nézettel szemben, amelyet R. Kiss István, csekélységem és csaknem a maga egészében Holub is vall : hogy deficiens végrendelkezési jogának gyakorlásához királyi beleegyezésvolt szükséges. Majd Molnár Kálmán „találó", ugyan csak az alkotmánytörténetre vonatkozó megjegyzésére utal, amely szerint ellenmondó tényekkel szemben reá kell mutatni, „vájjon azok megfelelnek-e a nemzet jogi közmeggyőződésének". (88. 1.) Ezzel akar kibúvót találni az alól a „történeti tény" alól, hogy „végrendelkezések igen gyakran külön kikért királyi engedély alapján vagy utólagos királyi megerősítéssel, néha mindkettővel együttesen történtek". (89. 1.) Ebből logikus gondolkozással azt a következtetést kell levonnunk, hogy a közmeggyőződés kívánta meg — természetesen defectus esetében — a királyi beleegyezést, azaz a király lemondását az öröklés jogáról. „Számtalan" esetben, mondja S., a végrendelkezésről kiállított oklevél nem tesz említést előzetes királyi engedélyről. Az itt (89.1. 57. jz.) felhozott példák megint csaknem kivétel nélkül használhatatlanok. Vásárolt jószágok, ingók, városi ingatlanok, valamint a női vagyon : hitbér és leánynegyed ügyében tett rendelkezéshez nem kellett consensus. Szerző itt is összeszedett mindenféle végintézkedést tekintet nélkül arra, hogy ki és miről intézkedik. A felhozott 27 oklevél között megint csak az az egy van, ahol biztosan deficiens intézkedik öröklött ingatlanokról (Zala vm. okit. I. 5.1.), de ez az oklevél sem egészen kifogástalan (Nagy I. megjegyzése szerint). A példák egyike pedig éppen azt bizonyítja, hogy „a közmeggyőződés" csak abban az esetben tartotta biztosítottnak a végrendelkezés érvényességét, ha a király lemondott öröklési jogáról ; egyébként, ha történt is végrendelkezés, az a jövő jóváhagyás reményében történt meg. Valaki 1244-ben feleségének adja végrendeletileg Funow nevű földjét 40 márka fejében, amelyet tőle kapott és hozzáteszi : ,,Rogo dominum regem, quod cui gratia regia terram nostram Funow contulerit, ille uxori meae solvat quadraginta marcas, quas ab ipsa mutuavi." (Hazai okmt. VIII. 43. 1.) Itt tehát a király örököl, eladományozza a földet és csak, ha akarja, engedi meg, hogy a végrendelkező feleségét kielégítse az adományos. Ha e tényállás felismerése után is elfogadja a szerző Kérészynek és a Tripartitumnak azt a nézetét, hogy megvolt a szabad rendelkezés joga és azt mondja, hogy ,,R. Kiss István és Eckhart Ferenc állításait maguk a puszta tények cáfolják meg", (93. 1.), úgy ezt csak azzal magyarázhatjuk, hogy el kell fogadnia tanára véleményét. Tudósaink „sokszor magával Werbőczyvel is szembe