Századok – 1938

Történelmi irodalom - Popa-Lisseanu; G.: Sicules et Roumains. Un procés de dénationalisation. Ism.: Elekes Lajos 77

77 TÖRTÉNETI IRODALOM Popa-Lisseanu, G.: Sicules et Roumains. Un procès de dénationalisation. Bucarest, 1933. Socec. 8° 80 1., 2 térkép. Az erdélyi magyarság legszámottevőbb tömbjét, a székely- . séget román részről utóbbi években sorozatos támadások érték. Ε támadások célja, tudományos és közirodalom, vagy parlamenti beszédek keretében egyaránt, csökkenteni a sorsával elégedetlen erdélyi magyarság törekvéseinek súlyát. A tudományos irodalom azzal is igyekszik, többek közt, ezt a célt szolgálni, hogy kétségbe vonja a székelység népi s területi egységét, illetve múltjában mintegy megokolást keres törekvései — a sokat emlegetett autonómiára gondolhatunk — eleve való visszautasítására s népi erejének megbontására. Alábbiakban e csoportból ismertetünk egy munkát, melynek tudós szerzője jobb sorsra érdemes buzgalommal igyekszik tendenciáit objektív történelmi áttekintés látszatába burkolni. Bevezetésében megállapítja, hogy a békeszerződés során Nagy-Romániához került idegen népelemek közt magyarok is vannak, akik ,,à la suite des colonisations systématiques pendant les derniers siècles . . . ont réussi à s'infiltrer dans presque tout le territoire occupé par le peuple roumain" ; e szórványokhoz járulnak még a székelyek ; hogy azonban ezek tömböt képeznének, csupán misztifikáció, mert valójában egyetlen tiszta székely lakosságú falu sincs. Ezek után rátér a történelmi fejtegetésre. Mindenekelőtt — helyesen — megállapítja, hogy a székelyföldi románság problémája igen bonyolult ; szerinte azért, mert két eddig megoldatlan kérdéshez (dákoromán kontinuitás és székely eredet) kapcsolódik. Nyomban hozzáfog tehát mindkettőnek megoldásához. Nyilván N. Dräganu művére1 támaszkodva kijelenti, hogy az oklevelek s régi krónikák kritikai vizsgálata alapján sikerült a magyar honfoglalás idejéből jelentékeny román tömeget kimutatni Erdélyben, Észak-Magyarországon, sőt a Tisza és Duna vidékén is. A székely eredet kérdésében pedig a magyar irodalmat szerinte a „prior tempore, potior iure" elv befolyásolja. Nyilván ezért nem méltatja kellő figyelemre sem itt, sem később a magyar irodalmat, melynek segítségével sok téves elgondolását idején korrigálhatta volna ; lehet ugyan, hogy idegenkedésének a nyelvismeret hiánya az oka, mint ezt, más alkalomból,2 egy román ismertetője vélte. Mindenesetre ez teszi érthetővé, hogy Kézai helyét (Blachis . . . remanentibus stb.) románokra vonatkoztatja, s hogy a „blackis eommixti" passzusnak perdöntő fontosságot tulajdonít, valamint annak is, hogy a régi oklevelek brazda-t írnak, „mint a románban" s nem barázdát, a magyar kiejtésnek megfelelően. A székely települést 1 Românii ín veacurile IX—XIV. pe baza toponimiei sia onomasticei (Bucuresti 1933) ; v. ö. főleg Kniezsa I. : Pseudorumänen in Pannonién und in den Nordkarpathen. Archívum Europae Centro-Orientalis, I. 1935, 97. s köv. 1. és II. 1936, 84. s köv. 1. 2 Anuarul institutului de istorie nationals, VI. (Cluj 1936), 697. 1.