Századok – 1938

Történelmi irodalom - Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Ism.: Kampis Antal 227

232 TÖRTÉNETI IRODALOM Viszont a magyar központok (Kolozsvár pl.) a pecséttáblát nein őrizték meg s így a bélyegek csak szanaszét szóródott tárgyakról gyűjtődnek lassanként, keserves fáradsággal. Magunk is tudunk még olyan XVIII. századi kolozsvári ötvösbélyegről, melyet a gyűjtemény nem említ. A kolozsvári Szt. Mihály-templom nagy szentségmutatóján Szakái Jánosnak a bélyege mellett Gyulai Lászlónak G. L. betűkből font pecsétje is szerepel. Biró Józsefnek „A kolozsvári Szt. Mihály-tsmplom barokk emlékei" (Cluj, 1934) c. műve Szakái Jánost említi (báré művéről nem szól), Gyulairól (aki pedig már a XVII. század óta működő ötvöscsalád sarja) nem tud. De sok ismeretlen jegy rejtezik még a magángyűjtemények nehezen hozzáférhető tárgyain is. A M. Tud. Akadémia Vigyázó-múzeumának mintegy ötven darab magyar ötvösművéről nem egy érdekes magyar ötvösbélyeg lesz majd közölhető s valószínű, hogy ezek éppen a magyar gócpontok bélyegzősorát teszik majd teljesebbé. Zoltai Lajos újabban megjelent dolgozatában már helyesbíti K. néhány adatát s gyarapítja a bélyegek számát. Tudtunkkal Kőszeg város ötvöspecséteinek is elkészült már egy tsljesebb lajstroma, úgyhogy számítva arra a széleskörű figyelemre, melyet szemmelláthatólag K. könyve ébresztett, mihamarabb jelentékeny mennyiségű új anyag fogja ismereteinket bővíteni. K. művének kiadóihoz az lenne szerény kérésünk, bíznák meg a szerzőt e könyv szakadatlan . fejlesztésével. Mégpedig ne egy csak nagysokára következhető második kiadásra számítva, hanem legalábbis kétévenként megjelenő pótfüzetek megindítása útján. Érdekes kép rajzolható a könyvből a céhéletről, egyes mesterek vándorlásairól, a mesterségnek egyes családok körében való öröklődéséről s e családok tagjainak szerteköltözéséről. Egyes céhek egymással szoros együttműködésben éltek, egymás mestereit külön mestervizsga nélkül átvették, az egyik városból a másikba való átköltözést megkönnyítették. Nagyvárad, Debrecen, Szatmárnémeti és Kassa majdnem állandóan barátkoztak. Néha egyik vagy a másik elválik és új igazodást keres, majd megint visszatér, ismét máskor más kisebb városok céhei csatlakoznak és húzódnak a hatalmasabb gócok egyikének vagy másikának oltalma alá. De nem ritka a vita, az ellenségeskedés sem. Ezek közül csak arra az egészen különös érdekességű esetre utalunk, amikor a nagyszebeni ötvöscéh félvén a mind jelentékenyebbé váló kolozsvári magyar céh hírétől és tekintélyétől, 1572-ben határozatot hozott, hogy Szebenben sem magyar mestert nem tűrnek, sem magyar vándorlegényt be nem fogadnak, ilyennek munkát nem adnak, magyar inast pedig egyáltalán fel sem vesznek s a mesterségre nem tanítanak. Érthető, hogy a magyar ötvösök felháborodtak ez ellen, sőt mikor a határozat visszavonatása végett tett lépések eredménye csak nem akart mutatkozni, a kolozsvári magyar ötvöslegények 1573-ban beszüntették a munkát mindaddig, míg Szeben meg nem hátrált. Egyébként azonban a mesterek és a legények eléggé könnyen változtathatták lakhelyüket, ha egyéb feltételek azt nem aka-