Századok – 1938

Történelmi irodalom - Kőszeghy Elemér: Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig. Ism.: Kampis Antal 227

233 TÖRTÉNETI IRODALOM dályozták. így Debrecen és Kassa között állandó volt a váltás. A Szakmáry család tagjait 1728 körül Késmárkon találjuk, 1743-ban Eperjesen dolgozik ilyen nevű ötvös, Kassán 1788-ban tűnik fel a név, míg végül 1806-ban Lőcsén bukkan fel. Szentpéteri József Pesten és Rimaszombaton dolgozik. S még sok nevet sorolhatnánk fel, melyeket majd ott, majd itt (mindenesetre nem túlságosan gyakran) mutathatunk ki. Magyar ötvösnevekkel és bélyegekkel legszaporábban a XVII. század szolgál. A XVI. századból mindössze 16 ilyet sikerül ma még kimutatni, a XVII. században egyszerre 74-re szökik fel a szám. A XVIII. században 50-re csökken, míg 1800-tól 1867-ig ismét 66-ra növekszik a magyar ötvösök száma. Tehát a török' hódoltság magyar ötvösipara zavartalanul virágzott (utalunk a győri 1728-ig magyarul vezetett céhkönyvre, Kecskemét stb. városokra) s csak a visszafoglalás utáni időkben hanyatlott vissza s adott helyet a beözönlő németek nyilván közigazgatásilag is gyámolított terjeszkedésének. A XV. és XVII. századból ránkmaradt s bélyeggel is ellátott darabok csaknem kivétel nélkül magas művészi színvonalat képviselnek, s éppen ezért a bélyegükből megfejtett nevek művészettörténetünk személyi adatait örvendetesen gyarapították. A XVIII. században a színvonal hanyatlása figyelhető meg. A bélyegek mind sűrűbben jelölnek csupán közönséges használati, főként evőeszközöket s a XIX. században alig egy-két olyan ötvösről tudunk, aki mesterségét művészi fokon űzte volna. Annál örvendetesebb, hogy e századnak az az ötvöse, akit mind célkitűzései, mind technikai tudása, mind pedig előkelő ízlése folytán a céhbeli ötvösök utolsó képviselőjének tekinthetünk, magyar volt : Szentpéteri József, aki 1862-ben halt meg Pesten. Befejezésül a könyv egyik mestermeghatározásához szeretnénk néhány megjegyzést fűzni. Az Iparművészeti Múzeum egyik féltve (az Esterházy-hitbizomány letétekép) őrzött kincsét, az úgynevezett Losonci kannát, egyik dolgozatunkban bizonyos feltevések és adatok nyomán Kolozsvárott készült darabnak vallottuk és az emléken olvasható K F jelzés alapján Kőmíves Ferenc kolozsvári magyar ötvösmester kezemunkájának tulajdonítottuk. K. a mesterjegyek között ezt a (nem bélyegszerű) jelzést is közli, de elutasítva az előbbi feltevést, a jelzés mögött rejlő mestert a szintén kolozsvári ötvösmester Képíró Ferencben jelöli meg. Azonban Képíró Ferencről nem egészen biztos, hogy ötvösmester volt. Róla csupán annyit tudunk, hogy 1566-ban a céhnél ötvöstárgyakat zálogosít el. Az 1585-i Registrum Aurifabrorum Col. nem említi a nevét, pedig ez 1556-ig visszatekint a céh mestereire. Az a körülmény pedig, hogy e registrum Képírót nem emeli, nem alkalmas annak a bizonyítására, hogy Képíró még a registrum által felsorolt mesterek előtt lépett volna a céhbe. Ezzel szemben bizonyos, hogy Kőmíves Ferenc 1556-ban a Kolozsvári céh tagja, 1588-ban pedig céhmesterré választják. Fiát 1594-ben tanulónak veszi fel a céh. K. mindössze abból a körülményből indul ki, hogy Kőmívesnek túlságosan sokáig (körül-