Századok – 1938
Történelmi irodalom - Váczy; Peter v.: Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Ism.: Holub József 209
212 TÖRTÉNETI IRODALOM híres 1232-i kehidai oklevelet sem, amelyben a zalai serviensek ,,a bírák messzesége és sok más akadály miatt nem kereshetvén a maguk igazságát", kértek engedélyt a királytól a bíráskodásra. V. e megállapításait elfogadta Mályusz is, mert szerinte a Hajnik—Tagányi-nézet, hogy t. i. a nemesek viszályait a nemzetségfők intézték el, nem egyeztethető össze a karizmatikus felfogással (Társadalomtud. XIV. 1933, 158. 1.), — viszont ugyanő azt írja a serviensekről, hogy ezeknek személyes szabadsága azzal, hogy közvetlen a király, illetve a nádor bíráskodása alá tartoztak, eddig is kétségtelen volt (172. 1.). Mi nem látjuk okvetlen ilyen élesen szembeállítva a helyzetet. A frank királyoknak igyekezniök kellett az igazságszolgáltatást az egész vonalon a kezükben tartani, mert ez volt hatalmuknak egyik fő erőssége, de nálunk más, erősebb materiális és szellemi alapjai voltak a királyi hatalomnak, s nem jelentette okvetlen ennek a csorbulását, ha a nemek tagjai maguk közt intézték el viszályaikat, illetve nem vitték minden esetben a király elé. Még Szent László egyik törvénye (III. 27.) is azt mondja : ,,Si qui domi pugnaverint et ad iudicem non venerint, nichil querat iudex", — akárcsak a legrégibb norvég jogban, ahol szinte szórói-szóra ezt olvassuk : „Überall wo keiner sich selbst beschwert, steht auch dem König nichts zu" (Hist. Zeitschr. 155. 1936, 124. 1.). Mivel azonban ugyancsak Szent László egyik törvénye (III. 23.) „falsi iudices"-ről beszél, Szent István törvényeiben pedig (I. 14.) arbitercoi — (a 18—19. lapon négyszer ír arbitres-1 !!) — és mediatorról olvasunk, kénytelen megállapítani, hogy voltak még népbírák, akik kívül álltak a királyi igazságszolgáltatási szervezeten. Szent István — írja — még számolt a választott bíráskodással, Szent László azonban teljesen megsemmisítette ezt, s csak a XIII. század vége felé éledt fel újra, amikor a királybírói intézmény teljesen összeomlott. A „gazdag forrásanyag" alapján azt állapítja meg (18 — 19. 1.), hogy az arbitri fogott bírák voltak, a mediatorok pedig békeközvetítők, más néven probi viri. Ha azonban megnézzük az általa idézett forráshelyeket, azt látjuk, hogy a különbség egyáltalán nem igazolható ezekből, mert a mediator es fenti magyarázatára felsorolt mind a hét adat arbiterekről szól. A „Verstaatlichung" bizonyítására, a nemzetségi szervezet megszűnésének igazolására emeli ki azt is, hogy mivel Szent István törvényei csak a falu-szervezetet ismerik, a gazdasági és társadalmi élet súlypontja a nemzetségi köteléktől ennek az irányában tolódott el, s a villicus lépett a régi aul-vezető helyébe. Hogy Szent István törvényei miért nem szólnak a nemzetségekről, hanem csak az új intézményről, a villáról, azt láttuk ; ha ez mindenkit, tehát a szabad magyarokat is magában foglalta volna, s a villicus a falu minden lakójának a feje lett volna, akkor nem tudnók megérteni Szent István első törvénykönyve 9. fejezetét, mely szerint megverték és megnyírták a villicust, ha valaki az ő hibájából nem ment el vasárnap templomba. Ez a büntetés ugyanis csak a szolgák és az udvarnokok büntetése volt, s így kétségkívül ezekből kerültek ki azok, akiknek „kezében egyesült