Századok – 1938

Történelmi irodalom - Váczy; Peter v.: Die erste Epoche des ungarischen Königtums. Ism.: Holub József 209

213 TÖRTÉNETI IRODALOM a település egész nyilvános élete" ; vagyis szolgák álltak volna a szabad magyarok felett, amit mégis csak nehéz elképzelnünk. A régi társadalmi kötelékek felbomlását s az elállamiasodást megtalálja V. a társadalomban is, mégpedig legszembetűnőbben az örökjog és a büntetőjog területén. Szerinte Szent István a teljes rendelkezési szabadságot állapította meg, s így nemesi birtokjogunk a teljes tulajdonjog alapján épül fel (Századok 1932, 383. 1.), azonban már Kálmántól kezdve jelentkeznek törekvések a rendelkezési szabadság korlátozására a fiskus és a rokonság javára (25. 1.). Hogy épp az ellenkezője igaz annak, amit ő gondol, hogy t. i. minden primitív társadalomban korlátlannak tekintették a tulajdon feletti rendelkezést, azt mindenki nagyon jól tudja, aki csak egy kicsit is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel — Murarik részletesen ki is fejtette (Századok 1934, 497. 1.) —, s jól kell tudnia mindenkinek, aki csak kissé is figyelemmel kísérte régi magánjogunk fejlődését. Itt ugyan nem említi, de egyik előbbi tanulmányában (Századok 1932, 381. 1.) Szent István első törvénykönyvének 26. fejezetére hivatkozik, mint amely erősen támogatja felfogását a szabad rendelkezésről. „Quidquid velit inde facere, faciat" — olvassuk itt az özvegyről, aki gyermekek nélkül maradt hátra s bennmaradt ura jószágaiban. Ámde utána ez következik : „Post obitum eius eadem bona ad sui redeant parentes mariti." Ez természetes is, mert az „inde" csupán a haszonélvezetet jelentette (ius viduale) ; ha nem így lett volna, akkor kérdezhetnők, vajj<5n mikép szállhattak volna át ugyanazok a jószágok a férj atyafiaira? ! Ha valóban szabadon rendelkezhetett volna az özvegy férje ősi jószágaival, akkor kétségkívül így vezették volna be a következő mondatot : „Ha pedig nem rendelkezett, akkor ..." — A nyugati gót analógiára való utalás sem helyes (24—25. 1.). Megfeledkezett V. arról, hogy a nyugati gótoknál, akik a római birtokviszonyokba csöppentek bele, mert a római provinciálisok kénytelenek voltak nekik átengedni — mégpedig személyről-személyre ! — birtokaik kétharmadát, egészen természetesen római jogi befolyások érvényesültek, s a nyugati gót törvényeket át meg átjárta a római jog szelleme. Szent István első törvénykönyvének sokat vitatott 6. fejezetével kapcsolatban végrendeletről beszél, pedig tudjuk, hogy ekkor még Nyugaton sem beszélhetünk végrendeletekről (Holub, Akad. Ért. '1926, 234. 1.). A büntetőjog területén abban látja álláspontja igazolását, hogy a magyar jog Szent István államában nem ismeri a vérbosszút, tehát a királyság ragadott magához minden büntetőhatalmat. Ezzel szemben csupán Szent László már idézett törvényére utalunk (Si qui domi pugnaverint . . .), s arra, amit Hóman helyesen hangsúlyoz, hogy t. i. „számos nyomával találkozunk egészen a XIV. századig a nemzetségi jogközösségben gyökerező vérbosszúnak és főleg az ezekből keletkezett engesztelési eljárásnak, bár a fejlődés már a törzsszövetség korában határozottan közjogi irányt vett" (I3. 95. 1.). Hogy pedig fennállt az ártatlan családtagok büntetőjogi felelőssége bizonyos korhatártól kezdve még