Századok – 1938
Szemle - Erdélyi László: Magyar történelem. Ism.: Vanyó Tihamér 101
102 SZEMLE számára egyaránt. E. a magyar történetnek s különösképen a művelődéstörténetnek csaknem félévszázados, régi és érdemes munkása. A Pannonhalmi Rendtörténot köteteinek írása közben terelődött figyelme az akkor még nálunk újszerűnek ható társadalom- és gazdaságtörténeti kérdésekre. Egyetemi tanári működése alatt még osztatlanabbik szentelte figyelmét ennek a tárgykörnek s eközben történetírásunkra nagyon termékenyítőleg ható vitába került Tagányi Károllyal. Az árpádkori társadalom alapvető kérdéseinek megvitatása után nagyra méretezett, összefüggő magyar művelődéstörténet kidolgozásához fogott hozzá. Ennek első kötete (1000-ig) el is készült, a második kötet azonban az oláh megszállás miatt félbeszakadt. Mindezt rövidebbre fogva rendszeres egészben értékesítette utóbb Árpádkor c. önálló kötetében. Ezután sok-sok kisebb-nagyobb tanulmány mellett megírta rendszeres magyar történelmét kétféle kiadásban, külön forráskritikai tanulmányban foglalkozott Anonymusszal és Kézaival s jelen művének előhírnökeként a magyar lovagkorral. Mindennek a sok-sok vizsgálódásnak, egészen kivételes munkabírásnak, kitartásnak és tudományos lelkesedésnek magvát és foglalatát adja a két új kötet. Megtalálható bennük E. tudós működésének minden előnye és hátránya, ereje és gyengesége. Jellemzi a magyar történet kútfőinek, különösen a középkoriaknak szinte párját ritkító alapos ismerete. A munka anyagi gazdagsága és telítettsége egyenesen szemet kápráztató. A forrásokból minden értékesíthető adatot kiszedett és belefoglalta őket gondolatépületébe. Müve szinte tárháza az újszerű megállapításoknak, ismeretlen vagy kevésbbó ismert részleteknek és tanulságos összefoglalásoknak. Alkotása egyúttal az első teljes magyar művelődéstörténelem. Csak egy hosszú életnek rendszeres kutató és gyűjtő munkája nyújthatott ily sokféle szempontra kiterjedő, céltudatosan megalapozott áttekintést. Azonban a műben E. munkálkodási módjának hátrányai és hiányai is tapasztalhatók. Igaz, hogy eredetileg négy kötetre tervezett könyvét felényi terjedelműre volt kénytelen csökkenteni (s ezt a munka irodalmi élvezhetősége nagyon sínyli), mégis e szűk mérethez képest is csak egészen elvétve és lazán odavetve talál az ember benne egy-egy utalást más szerzőkre. Azt is sajnálattal kell megállapítanunk, hogy hírneves, modern külföldi történetírók felhasználása a kelleténél csekélyebb mérvű. Bizonyára jórészt ennek következményeként hiányzik nála az újabb szellemű történetírás levegője. Altalános korjellemzései nem eléggé mozognak összehasonlító európai alapon, s talán ennek tudható be, hogy elmefuttatásai sokszor inkább külsőségesek, semmint mélyrehatók. Az egész rendszeren (40 éves nemzedékkorok) bizonyos mesterkéltség és merevség ül. A két kötet terjedelmében és beosztásában nincs meg az összhang, az újkori államtörténet mostohább elbánásban részesült. A művelődéstörténetnek teljes elkülönítését és 12 fejezetre osztását — bármennyire hasznára is válik ez a tájékozódásnak és áttekintésnek — a mai történeti módszer nem látja szívesen. Csak egészen röviden érintjük egyes személyneveknek többféle, különös alakban való közlését és sok fejezetcímnek sajátszerű csoportosítását és modoros hangzását. Nagyon emelte volna a munka használhatóságát legalább rövid összefoglalásban adott forrás- és könyvészeti útmutatás és bírálat, továbbá a kincsesbányát képviselő nagy anyagban jó név- és tárgymutató által történő tájékoztatás. Végső eredményben azonban E. hatalmas műve a magyar múlt sajátos arcának felderítésében mindenkor tiszteletreméltó helyet fog elfoglalni. Vanyó Tihamér (Pannonhalma).
