Századok – 1937

Szemle - Förster; Leo: Das Bundesverhältnis Deutschland zu Österreich-Ungarn in der Epoche Aerenthal. Ism.: Török Pál 383

szemle. 383 élesen kidomborodik Andrássy és a Ferenc József környezetében levő szláv tábornokok közötti ellentét. H. úgy véli, hogy Andrássy kompromisszumot akart létrehozni a katonai tábor annexiótervei és a magyarok ellenkező álláspontja között, akik nem akarták, hogy még több szlávot csatoljanak a Habsburg monarchiához ; bár a tanúság itt is megbízható forrásokból adódik, a magyar anyag hiánya gyengíti a fölépítést. A különböző hatalmak bonyolult igyekezetei, hogy Törökországban érdekeiket előrevigyók és egyszersmind az Ottomán birodalom status quo-ját fenntartsák, alkotják a kötet legnagyobb részét. Az eseményteli év zárókövéül elénk tárul a különböző hatalmak tehetetlensége, hogy Szerbia és Montenegró háborús készülődéseit megállítsák és Szerbia hadüzenete 1876 június 22-én. H. egyszerű és világos stílusban adja a diplomácia számtalan összetevőjének kiváló ismertetését s a tájékozódást részletes bibliográfiával és indexszel teszi könnyebbé. Henry Miller Madden. Förster, Leo : Das Bundesverhältnis Deutschlands zu Österreich—Ungarn in der Epoche Л ehren! hü I (1906—1912). Diss. Sehram -berg (Schwarzwald), 1934. Gatzer & Hahn. 8°. 127 1. — Hiller. Gerhard : Die Entwicklung des österreichisch—serbischen Gegensatzes 1908—1914. Halle, 1934. Akademischer Verlag. 8°. 93 1. A két, értekezés tárgya rokon, — H. nagyobbtömegű irodalomra támaszkodik, többször késztet gondolkozásra, de többször is esik abba a hibába, hogy találgatja, mi történt volna, ha . . . F. hangsúlyozza, hogy Aehrenthal függetlenítette a bécsi külpolitikát, sőt vezetővé tette a berlinivel szemben, csak Kiderlen önállósította újra Berlint. Ez a függetlenítés azért vált veszélyessé, mert az 1907-i keletázsiai megegyezés után nemcsak Oroszország -—- igen hálátlanul feledve a német támogatást — fordult nyugat felé, hanem Anglia is a „német veszély" ellen koncentrálta figyelmét. H. az osztrák—magyar diplomáciát alacsonyértékűnek jellemzi, az okot abban találja meg, hogy nemzetileg érdektelen nemesség, diplomata routinier-k dolgoztak államférfiak helyett, akik az ellenfél és a partner gondolatvüágát fölismerni képtelenek voltak s oktalanul tolták előtérbe a monarchiát gyűlöletes föladatoknál. Nem említi Andrássy és Disraeli nagy tévedését, Bulgária megerősödésének 1878-i megakadályozását, de rámutat Aehrenthaï hibáira : vakul bízott a bolgár-szerb ellentétben, értelmetlenül csörtette a fegyvert 1909-ben, amikor Szerbiának előnyomulását az Adria felé Olaszország (és amit H. egészen háttérben hagy, Anglia) amúgyis megakadályozta volna, amint meggátolta volna 1911-ben az orosz előretörést is a tengerszorosok felé. Fölismeri és a mai államok összetételével bizonyítja, hogy a monarchia léte nem volt anakronizmus, kifogásolja a „gyönge meghátrálást a magyar sérelmi politika előtt", de legalább jegyzetben említi, hogy a háború utáni évek tapasztalatai „enyhíteni fogják" a történelem ítéletét a magyar nemzetiségi politika fölött (38. 1.) Értékes forrást talált Baernreither munkáiban, bár ezek hibáira több ízben kénytelen rámutatni. Egyik hiba bennük, amit H. nem vett észre, Bosznia-Hercegovina kultúrális viszonyainak további meggondolások nélkül való összehasonlítása a szerbiai állapotokkal. Szerbia 1815-ben szabadult föl a török uralom alól, a két tartomány pedig 1878-ban, a több mint félszázados késedelemnek társadalmi, nemzetiségi és vallási ellentétekkel súlyosbított hátrányát kiküszöbölni nem volt könnyű föladat; kényelmesnek látszik H. részéről az is, hogy Bosznia— Hercegovina elmaradottságáért bűnösnek a magyarságot állítja be Baernreither vádjainak egyszerű regisztrálásával. Valósággal démoni