Századok – 1937

Szemle - Barta István: Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén. Ism.: Hermann Egyed 375

szemle. 375 Nápoly trónjára. A nagy király ekkor már súlyos beteg volt s a franciamagyar házasság meghiúsulása után Kis Károlynak akarta a nápolyi trónt megszerezni. Nem vehetjük rossz néven az idegen írótól, hogy többször téved a magyar nevek kiírásában. így például Horvátlii János nevét Horwaz-nak, Kanizsai Jánosét Camisának írja. A számba sem vehető tévedésekkel szemben ki kell emelnünk, hogy egyes részek, fejezetek megírása különösen sikerült. Ilyen például a corfui kérdéssel kapcsolatban a szövevényes velencei politika világos tárgyalása. Éppen ilyen éles megvilágításba helyezi a bonyolult francia—nápolyi politikát is. Bár az ország organizációjának és adminisztrációjának rajzánál kiváló szakmunkák álltak rendelkezésére, mégis az író érdeméül kell betudnunk azt a tiszta képet, melyet e fejezetben nyújt. Bennünket, magyarokat különösen érdekelhet az a megállapítás, hogy László környezete annyira értékelte a magyar trónt, hogy még a legnehezebb viszonyok között sem tévesztette egy pillanatra sem szem elől. A II. kötet a jegyzeteket tartalmazza, itt találjuk az író értékes megjegyzéseit, melyek a szövegben rontották volna a munka nagyvonalúságát. Bár László megítélésében nem értünk teljesen egyet a szerzővel, meg kell állapítanunk, hogy munkája nemcsak az olasz, hanem a magyar vonatkozású történetirodalomnak is értékes nyeresége. Miskolczy István. Barta István : Egyház és állam viszonya Magyarországon a középkor végén. (A Pázmány Péter Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának kiadványai, 4. sz.) Budapest, 1935. 8°. 96 1. Szerző messziről kezdi mondanivalóját : először a pápai udvar pénzpolitikája és a pápai főhatalmi törekvések ellen feltámadt oppozícióknak európai kereteit rajzolja meg VIII. Bonifáciustól a nyugati egyházszakadásig. Ebbe a keretbe állítja azután bele a pápák és a magyar uralkodók viszonyát. Három név jelzi a magyar fejlődés menetét. Károly Róbert a főkegyúri jog első alapjait veti meg, Zsigmond első teoretikus megfogalmazását adja placetumában, Mátyás pedig már nemcsak a javadalompolitikában, hanem az egyházi bírói fórum visszaszorításában és a szerzetesrendek reformjában is gyakorolja, hogy azután Verbőczi az alig százados múltra visszatekintő szokásjogot a Tripartitumba már mint szentistváni szerzeményt vegye bele. B. legértékesebb eredményének éppen annak kimutatását tartjuk, hogy Sz. István nem pápai privilégium alapján gyakorolt uralkodói hatalmat az egyházi javadalmak körül, hanem a Nyugatról átvett ,,Eigenkirche"-rendszer alapján, jure fundi egyszerűen földesúri jogát gyakorolja. A későbbi Árpádok alatt sem rövidebb ideig, sem általánosságban királyi kegyúri jogról nem lehet szó. A pápa javára billent tényleges erőviszonyok szabták meg ekkor a gyakorlatot nálunk, éppúgy mint nyugaton. A magyar fejlődós az európai keretbe állítva tehát egészen más átvilágítást kap, mint eddig, amikor a nyugati analógiák elhanyagolásával csak önmagukban nézték és így optikai csalódással ott is egyedülálló magyar képződményt kerestek, ahol erre nem volt ok. B. módszeres tehetsége minden dicséretet megérdemel. Biztos kézzel rakja össze munkáját, amelyhez oklevéltárakból, sőt az Országos Levéltár középkori anyagából részben még neki kellett a nyers köveket kibányásznia. Hogy következtetéseivel mégsem tudunk mindenben egyetérteni, azt annak tulajdonítjuk, hogy a széles utat, amelyen jár, nagyrészt magának kellett kivágnia. Ilyenformán véleményünk szerint nem mindig helyes a perspektíva, amelyet láttat. Nem tartjuk pl. szerencsésnek, hogy nyilván olvasmányainak hatása alatt visszaélésnek nevezi