Századok – 1937

Történelmi irodalom - Meinecke; Friedrich: Die Entstehung des Historismus. Ism.: Joó Tibor 360

361) történeti irodalom. boldogan merül el Goethe fejlődésének és gondolatvilágának elemzésében, s mily gondosan készíti elő a nagy pillanatot, az egész évszázados fejlődés csúcspontját, s a könyv igazi célját, annak a pár oldalnak a megírását, amelyen bemutatja, hogyan győzte le Goethe gyökerében a felvilágosodást. (569. 1.) Tudjuk, Goethe nem volt barátja a történelemnek, érdeklődése elsősorban a természettudományok felé fordult, paradoxonnak látszik tehát első pillanatra őt tartani a historizmus kiteljesítőjének. Am M. csodálatos finom és tökéletesen meggyőző elemzés folyamán kimutatja, hogy a historizmusnak nemcsak olyan mérvű kezdetei találhatók meg nála, mint elődeiben, hanem az egyenesen benne érkezett ,,zu dem entscheidenden Durchbruch". Az ő híres elve a „geprägte Form"-ról, mely „lebend sich entwickelt", gondolatvilágának dús hátterével kész alapja a XIX. század nagyszerű építményének. Ez az európai folyamat Németországban fejlődött az érettségig és Goethe életművében csúcsosodott ki. (627. 1.) Goethe nélkül, írja, nem volnánk ma azok, akik vagyunk. (480. 1.) M. idáig vezeti előadását. A historizmus keletkezését csak az alapgondolat döntő áttöréséig akarta végigkísérni, nem teljes kifejléséig. (627. 1.) Eredetileg ugyan az volt a szándéka, hogy a fiatal Ranke fejlődésrajzával zárja előadását, de csak egy — tegyük hozzá, remek — emlékbeszédet csatolhatott függelékül, melyet 1936. januárban tartott a porosz akadémián a nagy historikus felett. „Die Jahren machen sich fühlbar", írja megható szavakkal, s csak azt remélheti, hogy a korai német XIX. század egyik-másik szálát ragadhatja meg, de nem az egész szövedéket. De biztosan hiszi, hogy egyszer fiatalabb kezek megoldják ezt a feladatot. E vázlatos ismertetésnek természetesen le kellett mondania arról, hogy a műnek megfigyelésekben és gondolatokban egyaránt rendkívüli gazdagságáról, sok részleteredményéről —- melyek nemcsak páratlanul eszméitető olvasmánnyá, hanem nélkülözhetetlen forrásművé is teszik — még csak fogalmat is adjon. Ám nem válhatunk meg e könyvtől anélkül, hogy ki ne emeljünk záradékul egy problémát és reá az igazi historizmus válaszát, melyet maga M. is igen határozottan hangsúlyoz. Annak a rézig -nációnak és relatívizmusnak az érzése ez, melyet a historizmus szempontjáról tekintve a történet látványa kelt, amiiit áradatában egymásután tűnnek el a jelenségek pusztán az utánakövetkezőt szolgálva, mely hasonló sorsra jut, és szilárd pont az értékelés számára sehol sem kínálkozik a realitás egybemosódó viszonylagosságában. Ranke szavát idézi M. elénk, mint a va ódi historizmus vigaszát : „Minden korszak közvetlenül viszonylik Istenhez és értéke nem azon nyugszik, ami belőle keletkezik, hanem önnön exisztenciáján, önnön lényegén". Nemcsak filozófiai, de vallásos vigaszt ismer fel itt M. A történeti életben egyetemes és örökkévaló jelentkezik az individuálisban, s a reálisban az idea nyilatkozik meg a szellem útján. (644. 1.) S ez a belátás a historizmus halhatatlan emberi jelentősége. Jöhetnek nemzedékek, melyek elejtik. De az emberi méltóság hozzá van kötve. Joó Tibor.