Századok – 1937

Történelmi irodalom - Szekfű Gyula ld. Hóman Bálint - 356

361) történeti irodalom. Ez annál nagyobb érdeme a szerzőnek, mivel a jelen kötet megírásakor még nagyobb tárgyi nehézségekkel kellett megküzdenie, mint az előzőknél. Hiszen itt az előmunkálatok még hiányosabbak s a rendelkezésre álló feldolgozások még elégtelenebbek voltak, mint a korábbi korszakok bármelyikénél. Elég e tekintetben arra utalnunk, hogy az egész kort felölelő tudományos feldolgozás egyáltalában nem állott rendelkezésére. A Millenniumi Történet idevonatkozó kötetei egyenetlenek és felszínen mozgók ; különösen áll ez Beksics Gusztáv előadására, mely már inkább a publicisztika, mint a komolyigényű történetírás körébe tartozik. Hőke Lajos kétkötetes kiadványa pedig Magyarország újabbkori történetéről nem hogy feldolgozásnak, hanem még anyaggyűjtésnek is gyenge és elégtelen. Még nagyobb a hiány az egyes korszakokat és történeti szereplőket illető részletmunkákban. Említésreméltó memoárirodalmunk csak szabadságharcról van, de tudományosan az sincsen feldolgozva ; ezért nem csoda, hogy ma is szabad prédája a legellentétesebb szemléletű műkedvelő „történetíróknak". Ugyanez a helyzet a monografikus irodalom terén. Hogy csak egyet említsünk, Kossuth Lajosnak mindmáig hiányzik nem egyéniségéhez és működéséhez méltó, hanem egyáltalában valamit érő életrajza. Pedig ez minden mástól eltekintve már csak azért is baj, mert minél tovább késik az életrajz, a legenda annál mélyebben ivódik be a nemzeti köztudatba s így a hivatása magaslatán álló történetírással szükségképen együtt járó józanabb mérlegelés annál inkább kegyeletsértésnek tűnik fel sokak szemében. A szabadságharc történetének tudományos feldolgozása annyiban mégis jobban áll, hogy Gyalókay Jenő néhány igen értékes tanulmányával indítást és egyben útmutatást adott a tárgyi igazság elfogulatlan kutatására és felderítésére. Közönségünk nagy része azonban még ma is a Gracza-féle tákolmány, ha nem éppen Jókai regényei szemüvegén át nézi és látja a 48-as eseményeket. Ha lehet, még rosszabbul állunk a kiegyezés utáni korszak történetével. A kor nagy siboletje, a közjogi kérdés a történetírást is megmételyezte. Lassan-lassan odafejlődött a dolog, hogy külön 48-as és 67-es történetírás támadt. Ez annál súlyosabb következményekkel járt, mert a pártszenvedélytől elvakult „történetírók" a távolabbi múltra is rá vetítették egyoldalú felfogásukat és a politikai ütközések nyomozása közben és mellett egészen megfeledkeztek a történetírás magasabb feladatairól. Hogy milyen képtelen túlzásokra vezetett ez a politikailag orientálódott történetírás, arra jellemző példa a koalíció szellemében készült „Politikai Magyarország",' mely egész újkori történelmünket a 48-as ideológiához akarta idomítani. De még különösebb eltévelyedések is akadtak. Példaként legyen szabad hivatkoznunk a Görgey- és Széchenyi-irodalom egyik-másik termékére. Ilyen hiányos és tökéletlen előmunkálatok után kellett szerzőnknek dologhoz látnia. Annál nagyobb tehát érdeme, hogy feladatát nemcsak jól, hanem egyenesen mesteri módon