Századok – 1936

Szemle - Puskás Lajos: A magyar falfestés árpádkori emlékei. Ism.: ifj. Vayer Lajos. 330

330 SZEMLE. számát P. érdekes darabbal gazdagítja, melyet II. András még herceg korában, mint „Dalmatie, Croatie, Rame, Chulmeque dux" állíttatott ki. Ezt a címet II. András 1198-tól 1203 végéig használta s ebből az időből eddig 9 oklevelét ismertük (Smiciklasll. 293., 297., 308., 309., 353., 355., 357., III. 6. ós 17.) ; a tizediket, mely 1200-ban kelt, P. most egy Raguzában 1403-ban készült másolatnak a velencei Biblioteca Marciana egy XV—XVI. századi kódexében talált későbbi kópiájából közli. Az oklevelet, mely egyfelől megerősíti Béla és Imre királyok két adományát, másfelől megsemmisíti Andrásnak egy korábbi adománylevelét, ,,Jacobus prepositus magister ducis et cancellarius" állította ki, ugyanaz, aki András többi oklevelét, (leszámítva az 1198-ból származó négy darabot). Mindamellett a szóbanforgó oklevél a többiétöl eltérő, érdekes sajátságokat mutat : feltűnő benne a „sanetio" alkalmazása, amit Jakab mester ebben az egy esetben a megsemmisített korábbi adománylevélből vett át. Fő érdekességet azonban pecsétje ad neki, mely, mint az a raguzai kancellár részletes leírásából kitetszik, a „Thronsiegel" típusát imitálva, a herceget királyi pózban, trónon ülve, bár korona nélkül, de jogarral és almával ábrázolta. P. szerint ez királyi jogokkal fel nem ruházott szuveréneknél csak igen kivételes esetekben fordul elő, mint például Thüringiai I. Konrád gyakorlatában. Látnivaló, hogy itt András már Imre király társuralkodójaként szerepel („fratre in consortium regni suscepto") 1200 július 13-i egyezségük alapján, tehát az oklevél az 1200. év második feléből való. Jelentőséget tulajdonít P. az 1403.-i másolatnak is, mert azt igazolja, hogy Raguza akkoriban hiteles hely volt, eddigi tudomásunk szerint az egyetlen egész Dalmáciában. Banfi Florio (Róma.) Puskás Lajos : A magyar falfestés árpádkori emlékei. Budapest, 1932. 8°. 32 1. 7 tábla. A magyar művészettörténészek régebbi nemzedéke, amennyiben egyáltalán elismerte a középkori magyar művészet létezését és a vele foglalkozó magyar művészettörténet létjogosultságát, az árpádkori Magyarországot a művészet minden ágában, így a falfestésben is, a bizánci művészet provinciájának tartotta és az uralkodó keleti-bizánci hatás mellett csak némi nyugatiromán kapcsolatot állapított meg. Gerevich Tibor változtatta meg ezt a felfogást, rámutatva arra, hogy árpádkori művészetünk emlékei, ha nem is önálló fejlődésről, de inkább nyugati, mint keleti igazodásról tanúskodnak és a kétségtelenül meglévő bizánci jelleg különböző és változatos nyugati átfogalmazások útján, nagymértékben olasz közvetítéssel jutott hazánkba. Ez irányadó szempont vezetésével kísérli meg P. a magyar falfestés árpádkori emlékeinek átértékelő és összefoglaló feldolgozását. A külföldi hatások átértékelése máris sok új, ha nem is teljesen kidolgozott és meggyőző eredményt ad, de az összefoglalást még kissé korainak kell tartanunk. A részletkérdéseknek, mindenekelőtt éppen a külföldi hatások kérdéseinek kimerítő stíluskritikai és ikonográfiái feldolgozása még sok részleteredményt fog létrehozni, melyeknek P. értekezésénél terjedelemben és eredményekben nagyobbarányú összefoglalása fogja majd Gerevich meglátásának teljes jelentőségét megmutatni. P. munkája tehát még csak hézagpótló vázlat, amely feldolgozásában időrendben haladva az emlékek leírását, majd azok eddigi irodalmának ismertetését és bírálatát adja, kiegészítve új megállapításokkal. A jelentősebb eredmények közül a következőket emeljük ki. A feldebrői falfestésekkel díszített alsótemplomot az eddigi felfogással szemben nem az Aba Sámuel által alapított sári monostorral, hanem az Aba-