Századok – 1936

Értekezések - RÉVÉSZ IMRE: Debrecen lelki válsága 1561–1571. - 38–75

•64 RÉVÉSZ IMRE. kezdetei jó néhány évvel későbbre esnek Arany Tamás fellépésénél, aki amazokat, mint látjuk, nemcsak időben, de szellemileg is megelőzte. Igen határozott — tehát nem a Blandrata vagy Egri Lukács módján óvatoskodó — antitrinitárius kijelentései mellett mindenesetre különösen hat Stancaróval egyetértése : ,,A Krisztus nem mind két természetiben közbenjáró és engesztelő az Isten és ember között." (M.—A. G3

sk.). Látszik, hogy a Stancaro tanának imént kifejtett alapindítékáról nem igen volt sejtelme sem, hiszen Stancaro épp a trinitásnak és Krisztus abszolút istenségének érdekében tanította azt, amit tanított. Aranyt valószínűleg csak arról az oldaláról ragadhatta meg ez a tanítás, hogy Stancaro Krisztus üdvközvetítő munkájában az emberség kizárólagos szerepét hangsúlyozta s ezt fűzte aztán tovább azzal az egyszerű meggondolással, hogy : tehát ha legfontosabb munkájában ember volt, akkor minden egyéb tekintetben is ember volt, noha „Isten fia". Itt egészen jól tetten lehet érnünk azt a már előbb is említett folyamatot, amelyben a stancarizmus, akarata ellenére, az antitrinitárizmusnak válik útcsinálójává. És természetes, hogy a Méliusz cáfolta, Debrecent illető vádak között néhány év múlva nem alap nélkül hangzik fel Arany fellépése következtében ez is : „Negant cum Stancaro Christum secundum utramque naturam esse Mediatorem." (M.—Aj). A4.) „Krisztusnak nem volt teremtett lelke", — tanította Arany (M.—A. O4), nyilvánvaló összefüggésben azzal a másik tanításával, hogy „nincsen az embernek teremtett lelke, hanem csak teste és bele fuallott lelke vagyon." (U. о. I). Ez a tanítás tehát legközelebbről szemlátomást Krisztus ember- és íisaA-ember-mivoltát kívánja hangsúlyozni akkor, amikor lelkének eredetére nézve ugyanazt állapítja meg, amit minden emberi lélek eredetére nézve. Távolabbi gyökérszálát azonban Arany e nézetének a velencei zsinat 9. pontjában kell keresnünk, ahol ez mondatik : „az emberi mag Istentől azt a képességet nyerte, hogy úgy testet, mint kitűnik, hogy ő lényegében a Gribaldi—Gentilis-féle „essentiatoressentiatus" állásponton volt (hogy t. i. az igazi és tulajdonképeni Isten csak az Atya ; a Fiú és a Szentlélek pedig az ő lényegéből származó, saját örök lényeggel nem bíró, levezetett „istenek"). Ugyanezt erősítik meg Egri Lukács 1568-i, már nyíltabban beszélő tételei is (D. Ember i. m. 187. skk., v. ö. Kiss Á. i. m. 625. skk. 1.), melyek még mindig jóval konzervatívabbak, mint akár Arany 1561-i debreceni tételei, akár az 1568 körüli Blandrata—Dávid-féle erdélyi szentháromságtagadás.