Századok – 1936
Történeti irodalom - Lederer Emma: A középkori pénzüzletek története Magyarországon. Ism.: Holub József. 437
438 TÖRTÉNETI IRODALOM. pecunia"-n, hanem a „iuste requisierat"-on van a hangsúly, s szó sem lehet arról, hogy azt bizonyítaná az adásvételi szerződések ünnepélyessége is. Közelebbről vizsgálva a birtokzálogügyleteket, helyesen veszi észre, hogy itt bizonyos fejlődés állapítható meg. Körülbelül 1270-ig ugyanis rövid határidőre, legfeljebb egy évre adtak zálogba birtokot,1 s ha az adós nem fizetett, a záloghitelező — esetleg ráfizetéssel — megkapta a birtokot. Hogy azonban e zálogügyleteknek a célja birtokszerzés lett volna — mint szerző gondolja —, azt nem fogadhatjuk el. Az a tény ugyanis, hogy a kiegyenlítés okleveleink tanúsága szerint majd mindig a zálogbirtok átengedésével történt, nem bizonyítja ezt, mert csak ebben az esetben kellett okvetlen oklevelet kiállítani, birtokszerzésről lévén szó.2 Különben is az ősit és az adományost úgysem szerezhette meg a hitelező. Hogy nem a birtokszerzés volt a cél, azt a poena dupli, szerződési kötbér kikötése is mutatja, amely nem volt a XIII. század vége előtt sem üres formula (ld. pl. 1284: Zichy-okmt. I. 57. 1.), mert már 1262-ben kénytelen volt az adós „gravamine dupli in redemptione . . . cohercente" birtokát a hitelezőnek átengedni (Fejér, IV/3. 98. 1.). 1270 után — írja szerző — új formája kezdődik a birtokzálognak, amikor már csak a zálogos birtok jövedelmét akarják élvezni, még pedig minél tovább, s így hosszabb időre, 3—10 évre vesznek zálogba birtokokat, s az adós előbb nem is válthatta ki. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a rövid lejáratú zálog idejében is élvezte a birtok jövedelmét a hitelező, mert az elzálogosítás rendesen egy gazdasági évre szólt, s így egy év termését ő kapta meg ; de ha rövidebb időre szólt is, bizonyára beleesett abba a jobbágyoknak egyik census-fizetési terminusa. így tehát nem állhat meg L.-nek az a megállapítása, hogy a XIV. század harmincas éveire érett meg az a forma, hogy a birtok jövedelme teljesen a hitelezőt illette meg. Abban az oklevélben, amelyet erre idéz (Anjoukori okmt. II. 114.), egészen másról van szó ! Illésnél ( A magyar szerződési jog az Árpádok korában, Budapest, 1901. 121. 1.) egész sorát találhatta volna a korábbi okleveleknek, amelyek azt bizonyítják, hogy a zálogtárgy használatának joga kétséget kizárólag megillette a hitelezőt, hiszen már 1262-ben azt olvassuk, hogy az adós „ab ipso die . . . nullám iurisdictionem habebit in bona predicta" (Árpádkori új okmt. VIII. 14. 1.). Különben is a záloghitelezőt már nagyon korán kezdik beiktatni a zálogbirtokba, —- erről nem a XIV. 1 Nagyon könnyen nem szabad általánosítani, mert például már 1246-ban ,.usque revolutionem sexti anni" zálogosítanak el birtokot (Smiciklas IV. 310. 1.). 2 A 17. l.-on felhozott példa (1232) nem jó, mert ott arról van szó, hogy a 600 márkában elmarasztalt egy birtokot és 100 márkát fizetett.
