Századok – 1936

Történeti irodalom - Lamouche: Histoire de la Turquie depuis les origines jusqu’á nos jours. Ism.: Baráth Tibor. 88

90 TÖRTÉNETI IRODALOM. Térjünk azonban elvontabb dologra, a történetszemléletre. Szerző az ottomán multat mint francia és mint a mai Törökország barátja nézi. Szélesebb horizonról nincs szó. Amikor tehát az „igen keresztény király" szövetséget ajánlott a pogánynak, helyzete olyan, hogy „minden segítségnek, bárhonnan jött is, törvényesnek kellett szemében látszani" (103. 1.). Épolyan törvényesnek, mint amilyen volt Richelieu barátkozása a német protestánsokkal, avagy — folytatja az apropót —- amilyen „légitime" az orosz barátkozás. Mindez igen élesen jellemzi a mai francia értelmiség gondolkodását, amely számára nincs európaiság, kereszténység, vagy nemzetfeletti szolidaritás, ha francia érdekről van szó. Ezeknek a kijelentéseknek nyomatékot adnak a Politikai Tudományok Főiskolája (Ecole des Sciences politiques) tanárának, R. Pinonnak a könyvhöz írt bevezető szavai, melyek szerint „nécessité n'a pas de loi", azaz, cél szentesíti az eszközt. Ilyen kizárólagos nacionalista gondolati vágányokat látva, természetesen nem esünk áldozatul az egyebütt előbukkanó „európaiköntösnek és jól megértjük, milyen értékűek az efféle szóvirágok, mint amilyen például ez : I. Ferenc kísérelte meg elsőnek, hogy az ottomán birodalmat az „európai egyensúly" tényezőjévé tegye. Az a történetíró, aki az európai módra való gondolkodást ily kevésre becsüli, természetesen nem tudja kellően értékelni a valóságos európai cselekedeteket : a XV—XVII. századi magyarok cselekedeteit, azokét a magyarokét, akik — szerző észjárása szerint -— nyilván naivul hittek a kereszténység legfőbb értékében és inkább kiírttatták saját fajtájuk kétharmadát, semhogy „bölcsebbek" lettek volna. Ugyancsak tanulsággal vehetjük tudomásul, hogy a francia szerző szerint Buda elfoglalása csupán „fenyegetés" volt a nyugati kultúra ellen (98., 99. 1.) s hogy a szigeti hős és annyi magyar társának önfeláldozása magasabb értelem nélküli epizód a magyar-török harcban. A szigeti eseményhez fűzött kommentárból ugyanis csak az derül ki, hogy a vár védelmezője bosszút állt a törökön haláláért, mert a behelyezett aknák, híven az elgondoláshoz, akkor robbantak, amikor a bástyába már 3000 török behatolt (101., 102. 1.). Ilyen előzmények után lehet-e csodálnunk, hogy még az ellenség által is elismert magyar hősiesség ilyen groteszk elkönyvelést nyert : a magyarok is oly „vadul" bántak a törökkel, mint ők szoktak a keresztényekkel (82. 1.) ! Mielőtt a tennivalókról gondolkodunk, még egy dolgot jegyezzünk fel L. magyar nemzetképének teljességéhez : a török korban igazán jelentéktelen Moldva és Oláhország Magyarország rovására történő túlzott szerepeltetését. Szerző ugyanis Jorga oszmán történetéből dolgozik s ennek alapján azt véli, hogy a XV. század hatalmas Magyarországát és a későbbit is ez az európai szellemtől dagadozó két vazalluska gyámolította. Jorga után ő is okvetlenül fontosnak tartja megemlíteni, habár semmiképen sem tartozik a tárgyhoz, hogy 1599-ben egyesítik először a „három oláh területet" : Erdélyt (!), Moldvát és Valachiát. Mióta a magyar történetírás a nemzeti nyelvet használja, 4