Századok – 1935

Történeti irodalom - Veress; Andrei: Bibliografia română şi Ungurii în literatura romană. I–II. k. Ism.: Asztalos Miklós 70

TÖBTÉNETI IRODALOM. 71 nem nagy igyekezettel kutatja fel a magyar vonatkozásokat. Eljárása határozottan következetlen. így rögtön az első kötet «lején sorra közli az 1484. évi nürnbergi esztergomi misszálét és breviáriumot, valamint az 1486. évi velencei esztergomi misszálét. Ugyan miért román vonatkozásúak ezek a könyvek? Azért, mert a kolofonban ezek a szavak olvashatók: „emendatum de consensu ас favore . . . Michaelis episcopi Milkouiensis, ас in pontificalibus vicarij generalis praenominante ecclesie Strigoniensis . . ." Vagyis nvomtattatójuk a milkói püspöki címet viselte. Ennek a püspöknek azonban, amint azt V. is megírja, a neve „Michael de Thwron" volt és Baranya-megyéből származott ! Ezen az alapon meg kell rónunk V.-t, hogy hogy miért nem mért az egyenlőség mértékével. Ha ugyanis felütötte volna loan Bianu és Nerva Hodos „Bibliográfia románescá veche" című nagy könyvészetének 1903-ban megjelent első kötetét, feltétlenül idéznie kellett volna abból a második és negyedik művet, az 1510-ben Targovi.steben nyomott „Octoih slavonesc"-et és az 1535-ben nyomott s ltözef lebbi hely-jelzés nélkül megjelent hasoncímű nyomtatványt, mert az első megemlíti, bogy Vlad vajdának, Úgro-Valachia I fejedelmének parancsából jelent meg, az utóbbi pedig a megjelenés helyéül nevezi meg Ungro-Valachiát (tipürit in Ungro-Vlahia). Ungro-Valachiának 1510-ben és 1535-ben való említése legalább van annyira magyar vonatkozású, mint amennyire román vonatkozású az Esztergomban élő, magyar nemzetiségű, milkói püspöki címet viselő főpap említése. A román vonatkozák sok tág értelmezése, melyhez a magyar vonatkozások meg; szűkítése járul, zavaros és következetlen szempontul szolgált V.-nél. V. kritikájára jellemző, hogy egyoldalúan elfogadja a román I tudomány álláspontját. Amiért Lupa s Oláh Miklós esztergomi érseket egyoldalúan románnak véli, sietve beiktatja Oláh öt tanulmányát is a román vonatkozások közé. Nem hiszem, V. meggyőződéssel írta volna le, amikor Heltai 1532-ben Baselben megjelent „Chorographia Transylvaniae" című térképét is felvette könyvészetóbe, hogy Erdély ezen legrégibb térképén „sok román név" is szerepel. Erdélyben nem volt ekkor még oly „sok" román helynév. Nem meglepő ezután az sem, hogy szerepel a román vonatkozások közt Joannes Ramus 1551-ben Bécsben megjelent, görögből latinra fordított ,,Epigrammata"-ja is, mert Oláh Miklósnak volt ajánlva ; valamint Janus Pannonius Epigrammáinak 1559-i páduai kiadása, mert bizonyos Georgius Bona tetrastichonja is benne van. Ez a kitűnő „román" új nyeresége a román humanisztikának, bár maga V. sem tud többet mondani róla annál, hogy „Bona, Georgius Transylvanus, Dominus in Landseehr et Laknpach". Igaz, hogy ezt is csak a kötet névmutatójában árulja el. Szerencse, hogy utóbb egy Sambucusnyomtatvány kapcsán felvilágosít V. arról, hogy Bonát azért tartja románnak, mert Oláh Miklós rokona volt. Hasonló módon mélyíti ki a magyar-román vonatkozásokat a halikarnassusi