Századok – 1935

Történeti irodalom - Nadler; Josef: Das stammhafte Gefüge des deutschen Volkes. Ism.: Pukánszky Béla 466

TÖRTÉNETI IRODALOM. 471) hogy N. hatalmas tárgyi készültségével és művészi megérző erejével a legtöbbször új, találó képet ad a német törzsek fizikai és szellemi sajátosságairól. A frankok formatehetségének és az antik kultúrával legszorosabban összeforrt szellemi életének, az alemannok vallásos és filozófiai hajlamának, a bajorok röghözkötött valóságérzékének, muzsikális alkotóerejének és ősi színjátszó ösztönének, a poroszok katonai és politikai szervezőképességének mesteri jellemzése például a könyv legszebb részei közé tartozik s szinte új világot tár az olvasó elé. Egyenetlen ségek — főképen a törzs vagy nép és a táj vagy szülőföld fogalmának összekeveredéséből — persze minduntalan adódnak. Sőt helyenként N. saját szemléletével is ellenmondásba kerül : a budapesti születésű E. G. Kolbenheyer például a négykötetes irodalomtörténetben a Kárpátok németségének legnagyobb költőjeként szerepel, most pedig — nyilván a trianoni békeparancs jóvoltából — a Szudéta-németség legigazibb költőjévé válik, aki történelmi regényeivel, drámáival és lírájával ennek a német népcsoportnak erkölcsi megújhodását készíti elő. íme, a Szudétanémetség törzsfogalmát és a Kárpátok németségének tájfogalmát éppen nem az egész német néptest belső fejlődéséből adódó változások határozzák meg és módosítják ! A magyar olvasót elsősorban a könyvnek a magyar földhöz fűződő fejtegetései fogják érdekelni (Hochdeutsches Tochtervolk 169—187. 1.). Már fentebb említettük, hogy itt is akadnak logikai zökkenők, melyek a munka egész szemléletének gerinoét alkotó fogalom tisztázatlanságából adódnak. Most csak néhány megjegyzést a magyarság és németség együttélésére vonatkozó fejtegetéseihez. Mindenekelőtt örvendetesen meglepő, hogy N.-t nem fűti az a tudományos imperializmus, amely a legújabb német történetírás jórészében meglehetős kíméletlenséggel nyilatkozik meg. Bizonyos, hogy a tények egyoldalú értékelésén és téves általánosításon alapuló megállapításoktól ő sem mentesíti magát teljesen. A három nagyobb német település, a nyugat magyarországi, szepesi és erdélyi szász között szerinte ,,az egész országon keresztül német polgársággal telnek meg a városok" (170. 1.), a középkori magyar szellemi élet sajátos, egyéni vonásait egyedül a dalköltészetben (?!) látja, a szepesszombati XV. századi krónikát merészen megteszi a „magyarországi történetírás" kiindulópontjának, nem véve tudomást Árpád- és Ánjou-kori történetíróinkról (171. 1.) s általában erősen túlbecsüli a német műveltség szerepét hazánkban, midőn azt állítja, hogy a feltámadó nacionalizmussal a magyar nyelv és irodalom a német szellem örökébe lépett s hogy a német polgárság volt az, mely a Szent Korona uralma alatt egyesült népeket az önálló nemzeti élet útjára vezette (178—79. 1.). A település-és várostörténet magyar kutatója bizonyára még egész csokor kisiklást és túlzást talál majcl a könyvben, mely szempontjaival és erős szintétikus lendületével mégis sok tanulságot nyújt, hiányaival és tévedéseivel pedig arra int, hogy kutatásaink ered-