Századok – 1935

Szemle - Csapody Csaba: Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII. század első felében. Ism.: Penyigey M. Dénes 373

SZEMLE. 375 Visszaadja-e a kölcsönt a nyelvész a történésznek úgy, mint ahogy a szerző szeretné, amikor határozottan a helytörténet szolgálatában jelöli meg a dülőnévkutatás célkitűzését ? Ezt valóban a határkihasználás jelenségeinek pontos helyhez rögzítésével érné el, ami a helyet jelölő, térképre írott dűlőnevek jelentésének megfejtésével kétségtelenül meg is történik. Szerző dolgozata azonban az óhajtott célt csak részben éri el, mert az említett falvak esetében a helytörténetileg valóban jelentős eredmények túlnyomó többsége (a pusztán nyelvészetileg, nyelvjárástanilag fontos eredményekről nem a mi feladatunk megemlékezni) a tulajdonképeni diilőnévkutatás eljárása nélkül, a helytörténet egyéb, a dolgozatban alkalmazott módszereivel is elérhető lett volna és volt is. Hogy Bakonygyirótot a XV1I1. században erdő és bozót vette körül, arról az 1720-as conscriptio „nemoribus circumseptus" kifejezése is meggyőz bennünket. A József császár korabeli térkép ogy bizonyos időpontra, a század utolsóelőtti évtizedére vonatkozólag még a „hol" kérdésére is megfelel. Hogy azonban az ezen a térképen már szántónak jelzett „Birkenäcker" területe régebben szintén még az erdőhöz tartozott, azt már valóban a név igazolja. A dülőnévkutatás tehát, mai állásának megfelelően, főleg két irányban tesz hasznos szolgálatot a helytörténetnek : egyrészt néhol a fejlődés időrendjében, ahol egyéb forrás hallgat, kitölt egy hézagot, másrészt néhol megerősít egy-egy más úton is megállapítható tényt. A dolgozatban azonban nem találunk példát olyan esetre, ahol P. a dűlőnév esetleges ellentmondásával cáfolná valamely egyéb forrás adatát. Ellentmondás esetén ma még szinte mindig az egyéb forrás adata a döntő s ilyenmódon csupán a megegyezés gyümölcsöző, még pedig nem annyira a helytörténet számára, amelynél ez csupán egy amúgy is ismert tényt erősít, hanem a dülőnévkutatás saját módszerének jövője szempontjából, minthogy így egyre több, tartalmilag megfejtett elnevezés gyűlik össze, amelyek nagyobb száma esetén idővel talán lehetővé válik a per analogiam való következtetés ; a puszta név perdöntően bizonyító erejű lesz kevéssé megbízható egyéb források ellentmondó adatával szemben is. A dülőnévkutatásnak erre kell törekednie, mert csak így válhatik a ma még túlnyomóan a szomszédos kutatáságaktól megajándékozott félből bőkezű adományozóvá. Addig azonban számos lelkiismeretesen összeállított névgyüjteménynek kell még megjelennie. P. dolgozatát éppen a történész számára igen élvezetessé teszi anyagának elrendezése, amely az egyes falvakra vonatkozó fejezetek eltérő címei ellenére is mindenütt egységes szempontot követ: a határ gazdasági kihasználásának fejlődéstörténete áll a középpontban s ezt mintegy esak megvilágítják a dűlőnevek. Az egyezés határkép és dűlőnevek közt így valóban meglepő, a felületes olvasót azonban az a veszély fenyegeti, hogy a határkép egész fejlődéstörténetét kiolvasliatónak véli a puszta dűlőnevekből, holott azok alapján csupán egy időtől független, különböző korok állapotait egymás mellett feltüntető összkép rajzolható; a fejlődés vonalát nem a nevek, hanem egyéb forrásai alapján húzta csak meg a szerző. A dolgozat így meggyőzőbb, a dülőnévkutatás révén elérhető eredményeket a valóságnál kedvezőbb színben feltüntető, viszont a kutatás mai lehetőségeit világosabban mutatta volna be a szerző, ha mindenütt pontosan megemlíti, hogy megállapítása a néven, vagy egyéb forráson alapul-e. Hasonlóképen kívánatos lett volna megemlíteni, hogy a nép nyelvében élő dűlőnevek közül melyek egyeznek a határtérképek és telekkönyvek elnevezéseivel és melyek különböznek. Csupán ezeket az