Századok – 1935

Szemle - Csapody Csaba: Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII. század első felében. Ism.: Penyigey M. Dénes 373

374 SZEMLE. termeltek, melyek szinte egész esztendőn át tartó munkát adtak. Meglepően korán találkozunk a soványabb földek trágyázásával, holott ezt akkor még általában feleslegesnek ítélték. A gabonafélék mellett a bor a fő jövedelmi forrás. Ezt csekélyebb mértékben az allódiális termésből nyerték, míg nagyobb részét a jobbágyság szolgáltatta be. Az alföldi viszonyokkal szöges ellentétben az állattenyésztés teljesen alárendelt szerepet játszott. Az összes fogatos munkákat jobbágyrobotban eszközöltették. Kezdettől fogva állandó haszonállatként csak a sertéssel találkozunk, amihez később, bár jóval csekélyebb mérvben, a juhászat járult. Ez igen érdekes, mert a helyzet országszerte éppen az ellenkező volt. Maga a földesúr tőkét, munkát nem fektetett intenzíven a gazdálkodásba s így a jövedelem is, amelyet nyert, eléggé alacsony, bár viszont állandó. A kiadás és bevétel aránya kedvező képet tüntet fel, mert a tiszta jövedelem mindig felette volt az 5000 forintnak. Ismételjük, Cs. munkáját elismerés illeti meg eredményeiért, amelyekkel gazdagabbá tette a magyar nagybirtok gazdálkodásáról alkotott s ma már közkeletű képet. Penyigey M. Dénes (Debrecen), Péterdi Ottó: Az észak-bakonyaljai német falvak d&lőneyei. (Német philologiai dolgozatok, LXI.) Budapest, 1934. Szerző kiadja. 8°. 63 1. Hét bakonyaljai falu : Bakony gyirót, Bakonykoppány, Bakonypéterd, Bakonyszentiván, Fenyőfő, Románd és Szűcs művelés alatt álló határrészeiről szól P. dolgozata. A határrészek neveinek puszta magyarázata szélesebb település- és gazdaságtörténeti alapokon a falvakból kisugárzó tájkultúra nagyvonalú rajzává kerekedik. Egy nálunk, sajnos, kevéssé művelt kutatásirány gazdag eredményekkel kecsegtető lehetőségeire világít rá a szerző kísérletnek nevezett munkájával. A dülőnévkutatás több tudomány határterületén született, osztozik tehát a határproblémák közös sorsában : eleinte kevesen mernek hozzányúlni, mert a vele való foglalkozás a tudományok megszokott régebbi kereteihez viszonyítva heterogén ismeretanyag megszerzésére és heterogén kutatási módszerekre kötelez. P. szerint a dülőnévkutatás feladata a névanyag összegyűjtése s azután főleg annak magyarázata, célját tekintve pedig az egész munka elsősorban a helytörténethez hord építőanyagot, mint annak nyelvészetileg megalapozott segédtudománya. Minthogy azonban a szerző saját megállapítása szerint is a határ kialakulásának történeti egymásutánjáról a dűlőnevek „feltűnően nem tájékoztatnak" (8. 1.), arra a kérdésre, hogy a táj kihasználásában a fejlődés vagy egyéb változás egyes fokozatai mikor következtek be, a legtöbb esetben továbbra is a helytörténet egyéb forrásaiból, a helytörténész eddig ismert módszereivel kapjuk meg a feleletet. Ezután láthat csak a nyelvészetileg iskolázott dülőnévkutató saját feladatához : kikutatni, akad-e dűlőnév, amelynek jelentése ezekhez a helytörténeti tényekhez, a táj gazdasági kihasználásának változásaihoz kapcsolódik. Sőt ennek a feladatnak megoldását a hol kérdésére adandó felelet is rendszerint meg szokta előzni : P. eljárása is az írott forrásanyag (oklevelek, conseriptiók) átvizsgálásán kívül a különböző időkből származó határtérképek tanulmányozásával kezdődött. Mondhatnánk tehát, hogy ma még inkább a helytörténet az adományozó és a dülőnévkutatás a megajándékozott fél. A dolgozat eredményeit ennek alapján röviden így foglalhatnánk össze : a nyelvész a saját vagy mások helytörténeti kutatásaiból nyert eredményeket felhasználva, meghatározta egy sereg dűlőnévnek puszta nyelvészeti módszerrel nem minden esetben tisztázható pontos jelentését.