Századok – 1935

Szemle - Varga Zsigmond: A debreceni református főiskola nagykönyvtára írásban és képben. Ism.: Fitz József 368

SZEMLE. 369 szolgálja a magyar műveltséget s egyike azoknak az igen kevés magyar könyvtáraknak, melyeknek a török vész nem ártott. A Debrecentől távol élők azonban történeti múltja és gazdagságának hire ellenére is alig tudtak róla többet, mint ami néhány kéziratáról — a Debreceni- és Lugossy-kódexről, a Bursa Wittenbergensisről s néhány énekeskönyvéről — a szakirodalomban ismeretes, továbbá -— Szabó Károly nyomán — hogy sok régi magyar könyve s azok közt feltűnően sok unikuma van. De mindez csak kis töredéke a könyvtár ritkaságainak s V. két kötetét lapozgatva, elámulunk a könyvtár gazdagságán. Ezúttal is beigazolódik, hogy könyvtárt csak hírből ismerni annyit ér, mint könyvet ismerni hírből. A könyvtárt e kiadvány útján szélesebb körben megismertetni tehát igen érdemes és szerencsés gondolat volt. V. számolva azzal, hogy a Könyvtár értékét elsősorban múzeális becse, ritkasági és különlegességi foka szabja meg, csupán a régi, drága ós érdekes anyagát ismerteti. Úgy vélte, ez érdekli leginkább a külföldet is s ezért magyarázatait német nyelven is közli. A könyvtörténeti beosztás szinte magától kínálkozott : először a kódexeket írja le, azután az ősnyomtatványokat, majd későbbi híres nyomdák termékei következnek, utánuk a „Régi Magyar Könyvtár" csoportjai, az Apponyi-tárgykörbe tartozó magyar vonatkozásúak, a kiadásuk fontossága miatt híressé vált művek, az 1848—49. szabadságharcra vonatkozó emlékek gyűjteménye, nevezetes provenientiák s végül a díszkötések leírása fejezi be az első kötetet. E beosztás természetes határait azonban nem tartja következetesen tiszteletben s gyakran megesik, hogy az együvé tartozó anyagot szétszakítja. A kódexek csoportjába XVI. és XVII., sőt XVIII. századi kéziratokat is belefoglal, viszont más kéziratokat 65 lappal utóbb nemzeti irodalmunk legrégibb termékeinek külön csoportjában tárgyal. Az illuminált kódexeket részben eltérő leírással és eltérő helyrajzi jelzetekkel a kötet vége felé újra felsorolja. Az ősnyomtatványok időrendes csoportjából kimaradtak és másutt nyertek elhelyezést az 1500 előtt megjelent Aldinák. A Régi Magyar Könyvtár csoportjaitól elkülönült Tóthfalusi Kis Miklós 21 nyomtatványa és a 115 unikum. A magyarvonatkozásuak közt Stephanus-nyomtatvány is akad, mely a Stephanus-gyüjteményből maradt ki. Mintha nem tudta volna eldönteni, melyik csoportja szebb, melyikre legyen büszkébb? A csoportokon belül az időrendet követi, címleírásai rövidek s a kódexeknél éppen csak jelzi a tartalmat, a kort s az írásra használt anyagot, megjegyezvén, hogy szakszerű leírásuk hivatott paleografusra ée kutatóra vár. Sajnáljuk, hogy ez még nem történt meg, mert a gyűjtemény igen érdekes és becses ; állítólag még XI., vagy XII. századi kézirata is van. De legalább az irodalomban már ismertetett kódexeknél kellett volna bibliográfiái utalásokat adnia, mint pl. a Debreceni kódexnél Zolnai Gyula leírására és Volf György kiadására. Helyesek az ősnyomtatványok leírásai utalással a megfelelő Hain-számra ; de hiba, hogy azokat, melyeket Hain nem ismert, nem határozta meg Copinger vagy Reichling alapján. Itt-ott balfogásokkal is találkozunk. Megengedhetetlen például az elől-hátul csonka Thuróczi-Chronica ilyen meghatározása : „Augsburge Vindelicorum v. Brune ? MCCCCLXXXVIII. perg. 4°. Hain 15.516, 17." Ha még nem látott volna példányt a két kiadásból, csak valamelyik lap sorait kellett volna megszámolnia ; Hain megmondja, hogy a brünni kiadás 36, az augsburgi 38 soros. Itt nyilván az augsburgi kiadásnak egy csonka hártyapéldányáról van szó. Hainra és nem Ebertre kellett volna hivatkoznia az ősnyomtatványkorba tartozó Aldináknál is ; a Régi Századok. 1935. VII-VIII. 24