Századok – 1935

Történeti irodalom - Stolz; Otto: Die Ausbreitung des Deutschtums in Südtirol im Lichte der Urkunden. I–III. k. Ism.: Sinkovics István 103

TÖBTÉNETI IRODALOM. 105 kodva, más eszközökkel férkőzik hozzá Tirol nemzeti arculatához a régebbi és az újabb időkben. A középkorban a fajt „legállandóbb" és „legerősebb" megjelenési formáján : a nyelven keresztül akarja megragadni, ez tudniillik csalhatatlanul mutatja azon nép faji mivoltát, amelynek az ajkán él. Nagyon érdekes, de már előtte is alkalmazott módszerrel bogozza ki, hogy ezen vagy azon a vidéken milyen nyelvbe öntötték az emberek érzéseiket és gondolataikat. Tirolban ugyanis, miként a germán-román kultúrkör országaiban, majdnem a középkor végéig a nemzeti nyelvet jóformán egészen eltakarja előlünk az élet minden területét maga számára lefoglaló latin. Az oklevél írója azonban gyakran kénytelen olyan szavaknak is helyet adni, amelyek nem simulnak bele a latin szöveg egyöntetűségébe és így áruló nyomok az ottani lakosság nyelvének keresésénél. Ilyen elsősorban az egyes jogügyleteknél szereplő helyek és személyek neve. Az előbbiek közé tartoznak a falvaknak és a falu határában lévő földeknek, hegyeknek, vizeknek, réteknek, erdőknek, illetőleg ezek egyes darabjainak az ott élő nép által adott nevek, amelyek világosan mutatják, hogy milyen nyelvet beszélő emberek laktak környezetükben. A helynevek olyan maradandók, hogy gyakran túlélik a népet, amelytől származnak és átmennek az odakerülő másfajú lakosság használatába. Ennek szájában azonban kisebb-nagyobb formai változást szenvednek, amiből felismerhető a rátelepedők nemzetisége. így Tirolban pl. nemcsak a német gyökerű helynevek felbukkanása beszél németajkú népességről, hanem a román vagy még régebbi alapréteg nyelvéből jövő, de német formában élő elnevezések is. Az oklevélírókat pedig nem lehet azzal vádolni, hogy szándékosan használnak német szavakat, sőt ellenkezőleg ők a lehetőség szerint mindent megtettek, hogy azok ne üssenek el a latin szövegtől ; innen magyarázhatók a könnyen megtévesztő latinosítások, amelyek sokszor egészen világosan felismerhetők. Hogy milyen önkényesen fordították latinra a német helynevet, és éppen ezért nem szabad mindig a latin elnevezésből ott élő román lakosságra gondolni, azt nagyon szépen mutatja a következő eset. A német „Wald" helynevet három latin oklevél háromféleképen próbálja visszaadni, az egyik a latin „silva", a másik a „nemus" szóval, a harmadik pedig úgy illeszti szövegébe, hogy egyszerűen latin végződést ragaszt hozzá (II. 285. 1.). Előfordul azután, hogy valahol a falvak, nagyobb puszták egészen a XV. századig (vagyis ameddig latinul íródtak az oklevelek) csak latin nyelven szerepelnek, amiből könnyen arra lehetne következtetni, hogy korábban nem is éltek német formában, tehát nem lakott ott addig németnyelvű népesség. Egyszeriben kiderül azonban, hogy ez csak a jegyzők műve, e nagyobb helységek határában ugyanis a sok apró helynév csupán németül fordul elő még a latin szövegben is, mivel ezeket lehetetlenség volt latinul kifejezni (II. 119. 1.). Ez egyúttal arra is figyelmeztetés, hogy a parasztlakosság nemzetiségi viszonyainak kiderítéséhez nem elegendők a falu- vagy városnevek, mert ezek gyakran félrevezetnek, hanem