Századok – 1934

Történeti irodalom - Gróf Apponyi Albert Emlékiratai II. k. Ism.: Balanyi György 443 - Gróf Apponyi Albert: Élmények és emlékek. Ism.: Balanyi György 443

446 TÖRTÉN hJTI IRODALOM. tani 67-tel. Ezzel nyilvánvalóan lehetetlen feladatra vállalkozott, mert minden, egyik irányban elért eredménnyel a másikat gyengítette. Természetesen nem elméleti alapon, hanem az akkori tárgyi és személyi adottságokból következőleg. Sokkal kevesebbet hallunk a szerző szociális felfogásának alakulásáról. E tekintetben maga kénytelen bevallani, hogy mióta az 1889-es véderővita túlnyomóan a közjogi kérdések felé terelte figyelmét, a szociális problémák aktualitásának átérzésében bizonyos visszaesés állott be nála. Mint kortársai általában, ő sem érezte meg a társadalmi kérdés átütő erejét. Ennek főokát utólag a kérdés megoldásában első sorban érdekelt munkásosztály parlamenti képviseletének hiányában, végelemzésben tehát a választójog elégtelenségében állapítja meg. Az akkori politikai közvéleménytől azonban még teljesen távol állott ez a felismerés. Maga A. az új életre keltett nemzeti párt programmjában éppen a választójog tekintetében próbált ugyan közeledni a kor demokratikus felfogásához, de saját bevallása szerint koránt sem kielégítő mértékben. A kérdés forradalmi jelentőségére tulaj donképen csak akkor döbbent rá, mikor Kristóffyék az ált alános választójogi törvénytervezet publikálásával egy csapásra kihúzták a koalíció lába alól az erkölcsi talajt ; csak akkor vette észre, milyen gyenge a nemzeti eszme, ha a nemzet nem foglalja magában az egész népet. Sietett levonni a végső következtetést s jó részben az ő müve volt, hogy a függetlenségi párt 1905 dec. 11-én tartott ülésén egyhangúlag az általános választójog mellett foglalt állást. Tudjuk azonban, hogy az elméleti állásfoglalás még koránt sem jelentette a demokratikus választójog törvénybeiktatását. Még a szociális kérdésnél is kevesebbet szól A. a magyar államiság másik nagy veszedelméről, a nemzetiségi kérdésről. A szerző ebben a tekintetben is osztozott korának általános felfogásában. Lelkileg ugyan a Deák—Eötvös-éra hagyományaihoz érezte magát legközelebb állónak, de nem volt elég ereje hozzá, hogy kivonja magát a Tisza-korszakban uralkodóvá vált áramlatok alól. Egyes párthíveinek, főleg Grünwald Bélának ellenkező álláspontja ós a hozzá oly közel álló Budapesti Hírlapnak túlzó sovinizmusa szintén erősen gátolták abban, hogy az 1868. évi nemzetiségi törvény álláspontjára emelkedjék s annak hiánytalan végrehajtását követelje. Különben is meg volt róla győződve, hogy amint 48 előtt a nemesség kifogástalanul képviselte a nemzeti egység gondolatát, azonképen az egységesítendő intelligencia is méltó és öntudatos hordozója lesz a demokratikus magyar állameszmének. Ezért elegendőnek tartotta egy olyan folyamat pozitív és negatív támogatását, mely az aufsteigende Klassenbewegung -ot magyarba vezeti át. Azt a vádat azonban, mintha állásfoglalásával súlyosbította volna a helyzetet, a leghatározottabban elutasítja magától és még sokat emlegetett népiskolai törvényéért is kész vállalni a felelősséget bármely elfogulatlan nemzetközi fórum előtt. És ebben bízvást igazat adhatunk neki : a nemzetiségi kérdés megítélésében nem volt próféta, de viszont nem is tett semmi olyat, amivel az üszkösödő sebet még jobban elmérgesítette volna. Politikai tevékenységének vázolása #

mellett szívesen kitér A. külföldi kapcsolatainak ismertetésére is. így pl. részletesen beszámol az interparlamentáris unió párizsi, bécsi, londoni és saint-louisi konferenciáján kifejtett munkásságáról. Szemmelláthatóan szívesen időz e tárgynál, melyet maga is sokoldalú tevékenysége legjavának érez. Amit amerikai tapasztalatairól, Roosevelt elnökkel való érintkezéséről, az amerikai magyar, tót és rutén kivándorlók viszonyairól és az