Századok – 1934
Szemle - Szabó Dezső: A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. Ism.: Szabó István 244
SZEMLE. 230 formulákat szemlélnünk, hiszen tudjuk, hogy a parasztság jobb sorsának biztosítása a kora emberies eszméire érzékeny szívvel reagáló s az úrbér ügyét az örökös tartományokban is nyugvópontra juttató Mária Teréziának személyes lelki kérdése volt. Udvari körökben előre látták, hogy az úrbér ügye az 1764-i országgyűlésen, amelyet a félelmesen szaporodó háborús terhek egy részének átvállalása végett hívtak össze, komoly erőpróba tárgya lesz. Az udvar- a felemelendő adó behajtásának lehetőségét mérlegelve arra a meggyőződésre jutott, hogy e lehetőség csak az adóterhet viselő jobbágyság földesúri terheinek arányosításával biztosítható. Ugyanakkor az úrbérkérdést a rendek is készültek fölvetni, mivel sérelmezték, hogy az úrbéri perek végső elbírálási jogát- a királynő a kúriától elvette. Miután az országgyűléstől a királynő hosszas vita után sem tudta az úrbér szabályozásához szükséges törvénycikket megnyerni, saját kormányzati gépezetén keresztül próbálta a kérdést megoldani. Az országgyűlés bezárása után özönével érkeztek a királynőhöz a jobbágyok panaszos, segítségkérő kérvényei s ha e tömeges megmozdulás vezetői nem is tanúskodnának róla, az előzmények ismeretében ez eddig szokatlan s a tervszerű megrendezés jegyét viselő jelenség forrását akkor is Bécsben kellene keresnünk. A nyugalmi helyzetéből kimozdított parasztság azonban nem állott meg a kérvényezgetésnél, hanem — mint ez történni szokott — túlzó, kalandos vezetők befolyása alá kerülve, előbb csak a földesúri szolgáltatások megtagadásával, később már — így Zala-, Vas- és Sopron-megyében — erőszakos zavargásokkal ejtette félelembe a nemességet s végül már nem kis zavarba magát az udvart. A királynő végül a fölkavart úrbér-kérdés megoldásából az érdektelennek éppen nem tekinthető s nehézkesen mozgó magyar hatóságokat kikapcsolta s az ügyet kiküldött királyi biztosok kezébe tette le. E lépése kétségtelenül ellentétben állott a törvényekkel, de az országgyűlés megnyitása óta lefolyt másfél év tanulságai nem hagytak fenn kétséget a felöl, hogy az úrbér ügyének renelezését a törvénytárral kezeikben vitázó magyar hatóságokkal nem tudja elvi álláspontjának s a hatalon érdekeinek megfelelő módon keresztül vinni. Az első királyi biztos, Brunsvik 1766. január 17-én történt kiküldetéséig terjed, tulajdonképen tehát az egész úrbérrendezésnek csak előkészítő eseményeit öleli fel Sz. első kötete. Az Országos Levéltárból s a bécsi Staats- és Hofkammerarchivból gondosan kiválogatott és közzétett iratanyag a magyar hatóságok jelentéseiből és javaslataiból, az államtanácsosok referátumaiból, a királynői elhatározásokból s a különféle rendeletekből tevődik össze s nemcsak az úrbérrendezés kormányzati és közigazgatási lefolyásának, hanem — elsősorban a magyar hatóságok jelentéseivel — a parasztság társadalmi és gazdasági viszonyainak megismerésére is alapvető forrásadathalmazt nyújt. Különösen kiemelte Sz. az államtanács tagjainak a királynő részére készített referátumait ; eljárása, az államtanács fontos szerepére való tekintet nélkül ez esetben azért is indokolt volt, mivel az udvar a mozgalom megindításakor korántsem volt részletesen és megbízhatóan tájékozva a magyar jobbágyság viszonyairól s így a kérdés megoldására kész terve természetesen nem is lehetett. Évek teltek el, míg a magyar úrbér világosan állott az udvar előtt s a tennivaló, elsősorban az államtanácsosok komoly felelősségérzettel készített véleményein keresztül leszűrődött és megvalósítható alakot öltött. A közzétett anyag áttekintését megkönnyíti, hogyr Sz. az iratok sorbaszedésénél nem ragaszkodott a szokásos időbeli rendhez, hanem az egyes eseményekre vonatkozó s így tartalmilag vagy területileg
