Századok – 1934

Történeti irodalom - Hampe; Karl: Das Hochmittelalter. Geschichte des Abendlandes von 900–1250. Ism.: Deér József 231

232 TÖRTÉNETI IRODALOM. 22!) nak az egész középkorfelfogást átalakítani hivatott eredményeiről. Holott nyilvánvaló, hogy a germánság csak egyik eleme annak az archaikus kultúrának, mely az antik-kereszténnyel találkozva, nem-germán területeken is oly jelenségeket produkált, melyek germán párhuzamok, vagy hatások nélkül is, éppen szerkezeti adottságukból kifolyólag tipikusan „középkoriak". Azaz a keresztény Európa egységét nem a germán és román népeknek a többiekre gyakorolt hatása, hanem a germán, szláv és magyar archaikus műveltségelemek lényegi azonossága adja meg. Már ezért is elhibázott a császárság-pápaság komplexusnak a középkori történet központjába való helyezése, mert ez is csak eltereli a figyelmet a valódi problémától, a középkori kultúra közös archaikus előzményeinek és előfeltételeinek vizsgálatától. H. középkorszemléletével szemben hangoztatott aggályok igazolására felettébb alkalmas mód a mű magyar vonatkozásainak bemutatása. A germán-román kultúrközösség tanának oly merev hirdetőjétől, mint H., a magyar olvasó nem sok jót várhat. Bár ránkvonatkozó megjegyzéseit „harag és kedvezés nélkül" vetette papírra, mégis minden megállapítása bántó tévedés, melyek összességükben a magyarság mivoltának és történeti szerepének teljes félreértéséről tanúskodnak. Magyar történetíró aligha fogja megérni azt a nagy pillanatot, mikor német szaktársai egyszer belátják, hogy bennünket nem egyedül a lechmezei vereség tett keresztényekké és európaiakká. Éppen ezért ez a konvencionális megállapítás (11. 1.) nem is volna jelentős, ha nem volna egyúttal egy hasonló szellemű megállapítássor kiindulópontja. István király nem csupán a keresztény egyház- és államszervezet megteremtője, de egyben a „königliches Vasallentum" legjellegzetesebben germán intézményének bevezetője is (31. 1.). Már ebből a példából is látható, hogy H. miképen vélekedik történetünk tényezőiről. Felfogása szerint az egyik oldalon azok állanak, akik a vad „Steppevolk'' körében a szükségképen germánt jelentő keresztény műveltséget meghonosítani iparkodnak, a másik oldalon pedig a „heidnisch-nationale Reaktion" (57., 77. 1.) és mint ennek hordozója a nemesség, sőt „köznemesség" (158., 267. 1.) helyezkedik el. Ez a nemesség, melyet H. úgy tekint, mintha nem a középkorról, hanem az újkori rendiségről írna, a maga rakoncátlankodásával arra kényszeríti a német telepesekre támaszkodó királyokat (?), hogy jobb meggyőződésük ellenére a pápai befolyásnak teret engedjenek. így például II. Géza konkordátuma nem a magyar egyház és állam cluny-i szellemű, Szent Istvántól nyert megalapozásának, de nem is a Kálmán-féle gregoriánus egyházállamiságnak természetes folyománya, hanem a nemességgel szemben tehetetlen királyi hatalom gyengeségének bizonyítéka. Ezek után érdemes volna tudni, hogy H. milyen forrásokból szerezte magyar történeti ismereteit. Csak Szekfű, Domanovszky és Eckhart, idegennyelvű összefoglalásait kellett volna elővenni, hogy a felsorolt hibákat elkerülje. H.-t azonban, úgy látszik,