Századok – 1934

Történeti irodalom - Hampe; Karl: Das Hochmittelalter. Geschichte des Abendlandes von 900–1250. Ism.: Deér József 231

TÖRTÉNETI IRODALOM. 22!) mert minden kor más-más eszmét tűz ki maga elé, más-más •elképzelés, ideál után igazodik az élet minden terén. A történész L. hullámelméletétől mindig idegenkedni fog. A história szellemét Ranke, a nagy német történész szólaltatta meg számára, szavai benne égnek tudva vagy öntudatlanul minden historikus szívében. Ranke ezt írta : „Jede Epoche ist unmittelbar zu Gott, und ihr Wert beruht gar nicht auf dem, was aus ihr hervorgeht, sondern in ihrer Existenz selbst, in ihrem eigenen Selbst. Dadurch bekommt die Betrachtung der Historie, und zwar des individuellen Lebens in der Historie einen ganz eigentümlichen Reiz, indem nun jede Epoche als etwas für sich Gültiges angesehen werden muss und der Betrachtung höchts würdig erscheint." (Über die Epochen der neueren Geschichte, 5.) Yáczy Péter. Hampe, Karl: Das Hochmittelalter. Geschichte des Abendlandes von 900—1250. Berlin, 1932. Propyläen-Verlag. 8°. 346 1. Szerző — a heidelbergi egyetem professzora — régi, érdemes munkása a német történetírásnak. A részlettanulmányok hosszú sora után munkássága a „Kaisergeschichte" műfajában találta meg összefoglaló keretét. „Deutsche Kaisergeschichte" (19235) című müve széleskörű és mindig első kézből vett anyagismeretével, jellemzéseinek finomságával és nem mindennapi előadásművészetével a postrankeiánus történetírás előkelő terméke. H. érdeklődését elsősorban az emberi egyéniségek, történetalakító tevékenységük, az intézményekhez és a Ranke módjára felfogott korszellemhez való viszonyuk köti le. Ez az eseménytörténeten túlnövő, jó értelemben vett politikai történetírás jellemzi mostani világtörténeti összefoglalását, mely rövidített alakban először a Propyläen-Weltgeschichte III. kötetében látott napvilágot. Tárgyköre egy századnyi bővüléssel egybeesik előbb említett munkájáéval és egészben véve azoknak a forrás- és irodalomtanulmányoknak felhasználásáról tanúskodik, melyekhez H. a középkori császártörténet kutatójaként jutott. Művének középpontjában most is a császár-pápa dualizmus áll és így világtörténetnek annyiban tekinthető, amennyiben ennek fogalmát kedvenc stúdiumának problematikája egyáltalán kimerítheti. A jelenségeket egybelátó, mögöttük közös életmagatartást kereső szellemtörténeti és a reprezentáns funkciókat vizsgáló szociológiai történetfelfogás korában a H. által megrajzolt kép a túlságos Íeegyszerűsítettség és háttérnélküliség benyomását kelti. Nagy hibája, persze nem egyedül H.-nak, hanem az övével egyívású históriaírásnak általában, hogy a középkorban valami készet, merevet lát és ennek megfelelően nem számol azokkal az erőkkel, melyek ezt a korszakot mint egvszeriséget és egyediséget létrehozták, sőt meghatározták. A középkort az antik-keresztény és germán világ találkozásából germán-román kultúrközösségnek magyarázni ma már csak sajnálatos etnológiai iskolázatlansággal lehet. Szinte érthetetlen, hogy a céhbeli történetírás milyen csökönyösen ragaszkodik elavult kategóriáihoz s nem vesz tudomást -a „völkerkundliche Universalgeschichte" (W. Koppers) irányá-